A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-26 / 35. szám
A tisztáson patak csörgedezik keresztül. Körülötte sűrű a fű és tarka — tarkállik a sok mezei virágtól. Javában dolgoznak ott a méhek, dongók dongának; a hároméves erdei fényő körül pedig, amelyik a térdemig ér, táncoslegyek meg szúnyogok szállinganak, mind egy csomóban egy helyben ugrálva. Kicsike a tisztás, mint egy szoba, öt lépés a hossza. Körös-körül sűrű falként, ribiszkebokrok, közte berkenye, a berkenye közt meg málna. A mögött pedig kezdődik az igazi erdő, amelyik körülveszi a tisztást — fenyveserdő. Puskával járom a fenyvest. Mikor megláttam ezt a sűrű bozótot — málna, ribiszke, berkenye! —, bebújtam a bokrok közé. A bokrok mögött pedig rábukkantam erre a kis tisztásra. Hogy elbújt a világ elől! Vajon nincs-e errefelé vad? — gondoltam magamban. Halkan kikukkantok a ribiszkebokrok közül, és látom: épp ott járkál a "vad". Icike-picike kismacska kullog a tisztáson, nagy a feje, kurta a farka, nem is farok, hanem farkinca. Dülled a szeme, butuskán bámészkodik a világba. A termete alig félmacskányi. Játszadozik. Hosszú szalmaszálat kap a szájába, hanyatt hemperedik, és a hátsó lábával feldobálja a szalmaszálat. A hátsó lába hosszú, sokkal hosszabb a mellsőnél, és a talpa vastag, párnás. Aztán megunja a kiscica a szalmaszálat. Legyet kerget, virágot csap le a mancsával. Megfogja a virágot, rágcsálja, kiköpi, megrázza a fejét — úgy látszik, keserű volt a vadvirág. Köpköd, prüszköl, egy-két pillanatig nyugton marad, aztán hirtelen meglátja a táncoslegyek felhőjét. Odakúszik, felugrik, mellső lábát kitárja — valamennyit egyszerre akarja elkapni. De egyet se fogott. Akkor a dongó tűnik szemébe. Odalopózik a dongóhoz is, hátsó lábával megcsapja a kamillát, amin a dongó üldölgél, és földhöz teremti. Ügyesen dolgozik a hátsó mancsával, meg kell adni. Mintha mellső volna. Házimacska erre nem lenne képes. Mondom, földhöz vágta a vadcica a dongót, de aztán keserves nyávogásban, miákolásban tört ki. Megszúrta a dongó. Szívesen segítettem volna rajta — kinyomni a mérget, kihúzni a dongó fullánkját a sebből. De egyszer csak rádöbbentem, hogy ez lehetetlen. Nem szabad! Jéggé dermedtem félelmemben. Azt se tudom, hogyan ugrottam talpra, hogy eredtem futásnak. De azt tudom, hogy elinaltam, amilyen gyorsan a lábaim vittek; csak a szememet óvtam az utamba csapódó ágaktól. Ha gödör került elém, átugrottam. Ha bokor állta utamat, átugrottam a bokrot is. Olyan fürge lettem ijedtemben, hogy tán az egész kerek erdőt átugrottam volna. Rohanok, vágtatok. Jó két kilométert megtehettem így. Végre kiértem a rétre, a fűbe vetettem magam — összeestem, mint az üres zsák. Nem vitt tovább a lábam, a szívem kalimpált. Még szerencse — gondoltam magamban —, hogy a lábam elhozott idáig, elvitt a kiscicától. Mert az nem ám közönséges kiscica: hiúzkölyök volt! Az pedig annyit jelent, hogy az anyja is ott volt valahol a közelben. Míg a kis kölyök ott játszadozott békésen a tisztáson, legyet fogott, szalmaszálat rágcsált, addig az anyja a dolga után járt — vadászott. És amikor a kicsi állat hangot adott, panaszosan felnyávogott, akkor az anyja természetesen hozzá sietett, hogy megsegítse. És ha útjába kerülök, darabokra szaggatt! A puskám pedig történetesen a legapróbb szemű söréttel volt töltve, császármadárra, apróvadra. Mit ér az a nőstény hiúz ellen? A hiúzanya akkora, mint egy jókora farkas. T. S. ELIOT A macska becsülete (részlet) Sokféle macska él, igaz, de véleményem róluk az, hogy ha jellemük titka húz, tolmács nélkül is boldogulsz. Tudhatnád, a macska olyan, akár magad vagy jómagam vagy mint a többi emberek: ahány, annyiféle lehet. Egyik derék, másik gálád, ez okosabb, az ostobább, van, aki rossz, van aki jtó — de mind versbe foglalható. Ők is dolgoznak, játszanak, nevük, lakcímük is akad; de még hátra a nagy titok, s ez: A macskát hogy szólítod? Tanácsom első mondata így szól: A MACSKA NEM KUTYA Macskáknál mondjuk egy a fő: Ne szólítsd, míg nem szólít ő. Szerintem téves Vélemény: Szólítsd csak meg, azt mondom én, de tudd: nem utál semmi mást úgy, mint a bizalmaskodást. Meghajtok, kalapom lekapva, s így szólítom: NAGYBECSŰ MACSKA! De ha a szomszéd macska ő, s látásból régen ismerős, és most látogatóba jön, JÖSZTE MACSKA! - üdvözlöm. Bár tudom, neve Jeromos, így hívnom még nem ildomos. Nem ereszkedik le odáig, hogy barátul fogadva bárkit, amíg csak még hódolatod némi jelét nem mutatod: egy tál tejszínt, de kaviár is megteszi vagy libamáj, sült virsli vagy sonkás rolád — el kell találnod gusztusát. (Van egy macska, azzal mulat, hogy nem eszik, csakis nyulat, s mancsáról — mert ez ritka koszt — lenyal minden csepp hagymaszószt.) Respektusod mutatni kell: a macska joggal várja el. S végül, ha nem sajnálsz időt, már NÉVEN szólíthatod őt. Nos itt van itt, és ott van ott — a macskát így szólíthatod! (Tótfalusi István fordítása) 19
