A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-19 / 34. szám
Az Andrássy úton botlunk egymásba, ugyanis tudom, hogy előadásra kell jönnie a Művészbe. Nem is utasít vissza, csak arra kér, az Üvöltő szelek szünetében beszélgessünk, így az egyik üres öltözőbe vele jön egy darab Írország is. Nem lehet nem rá figyelni, nem csalódom benne. Olyan, mint a filmekben, kicsit groteszk, kicsit valódi. Ritka jelenség, egyéniség, egy embert, aki nem hasonlít senkihez és nem is akar. Mert nem ez a fontos. Ő maga a fontos, első szám első személyben, hiszen estéről estére, filmről filmre csak a saját bőrét viheti vásárra. Uramisten, A nagy generáció, Eldorádó, Redl ezredes, A tanítványok és legutóbb a Turné. Valamennyi kimagaslóan jó film. Hogy mitől? Inkább kitől. Tőle, Eperjes Károlytól, azaz Szamócától. — Nemrég még az Andrássy út forgatagában találkoztunk, most meg a romantika kellős közepén vagyunk. Hogy tud átalakulni azonkívül, hogy átöltözik? — Belsőleg is át kell lényegülni, de ennek különböző fázisai vannak. Azért kértem, hogy a riportot ne az előadás előtt csináljuk, mert a második felvonásban nem játszom. Egyébként előtte én már otthonról úgy jövök, úgy hangolódok. És mielőtt bejövök a színházba, bemegyek a templomba. — Szereti az ilyen romantikus darabokat, mint ez is? — Mindent szeretek, ami jó, és nem baj, hogyha negatív vagy pozitív, a darab kicsengése legyen humánus, mert akkor az az Istennek is jólesik. — Ezek szerint Ön mélyen vallásos. Milyen vallású? — Gyakorló római katolikus vagyok, és mindennap templomba járok. — Akadt olyan szerep is, amelyet valamiért visszautasított? — Akadt. Nem gyakran, mert szerencsére jobb munkákkal találnak meg. A Vörös zsaru című Schwarzenegger filmre fölkértek, de azt visszaadtam, mert az ilyen akciófilmekben nem veszek részt. Az embertelen. — Az Ön beceneve Szamóca. Honnan származik ez a név? — Eperjes a nevem, és az egyik tanárom mondta rám, hogy szamóca, ami a nevemből evidens. Aztán a többiek is átvették, Számira, Szamóra. — Ön sokat szerepel, tehát úgy érzi, hogy sztár? — Szerintem Magyarországon nincsen sztárság. Az, hogy valaki ismert vagy kedvelt színész, jó dolog. — En jó értelemben gondoltam a sztárságot, tehát elismert alapon... — Az egy más kérdés. Annak is vannak fázisai. Azt tapasztalom, hogy a közönség a munkáimon keresztül szeret, és én ennek nagyon örülök. Sem színházi, sem pedig filmszerepeim nem mondhatók silány munkáknak. — Egyébként Ön honnan származik? — A családom Eperjes környékéről való. — Most Prešov... — Igen, de hát nem mindegy, hogy minek hívják? Ugyanazok az emberek élnek ott, és nem szabad, hogy különbség legyen köztük, csak szeressék egymást mind a szlovákok, mind a magyarok, az a lényeg. — Ön filmen és színházban egyaránt sokat játszik. Melyiket kedveli jobban ? — Nem tudom eldönteni, mert akkor tudathasadásos állapotba kerülnék, hogy melyik gyerekemet szeressem jobban. — Egyébként vagy gyereke ? — A fiam tizenhat éves a lányom pedig négy. A feleségem igazi jó családanya. Most gyerekgondozási szabadságon van, korábban meg a Lapkiadó Vállalatnál volt munkaügyi előadó. — Megmondaná, hogy hívják a gyerekeit és miért ezeket a neveket adták nekik? — A fiút Krisztián-Mártonnak hívják. Azért választottuk ezt a nevet, mert Krisztián azt jelenti, hogy keresztény, Sopronhoz meg, ahol élünk, a legközelebbi szent Szent Márton volt. A lányom meg azért lett Borika, mert egyrészt tetszik, másrészt meg közel hozzánk van egy búcsújáróhely, úgy hívják Burgerlandban, hogy Szent Borbála. — Jónak tartja a házasságát? — Ezt a feleségemtől is meg kellene kérdezni, de úgy érzem, nagy szerencsém van, higy ilyen a feleségem, a gyerekeim meg a rokonságom. — Ön vidám ember? — Szerintem mindenki hol nevet, hol sír, hol meg csak van. — Van példaképe? — Igen. Balczó András, és nagyon szeretem az orosz színészek között Szmoktunovszkijt. Igen kedvelem még Anthony Quinnt és Jifí Menzelt, a szlovákok közül meg Jozef Krónert. Párizsban találkoztam vele, szívesen elmesélem. Az Eldorádó című filmem miatt abban az évben a legjobb öt színész közé választottak engem és a Krónert is. A ruhatárnál álltunk sorban, és Józsi bácsit nem nagyon vették figyelembe. Öregemberként hátul állt a sorban, odamentem hozzá, és elkértem a kabátját, hogy majd én beadom. Megértettük egymást, mert én ugyan nem tudok szlovákul, de ő egy kicsit tud magyarul, amihez még hozzávettük az oroszt is. Menzel, aki már a rendezőm volt a színházban, hátba vágott, és megköszönte ezt a gesztust: "látod, hogy mi mennyire szeretjük egymást?" Nemrégiben jártam zsűritagként a pozsonyi filmfesztiválon, és ott sem tapasztaltam semmiféle attrocitást a szlovákok, a csehek és a magyarok között. —Nálunk inkább a filmszerepeit ismerik. Megemlítené néhány kedvenc színházi alakítását? — Nagyon szeretem a Sztriptízt és az Állatkerti meséket. Ezzel a két kamaradarabbal Erdélyben már felléptünk, Szlovákiából még nem érkezett meghívás, pedig szívesen jövünk. A Sztriptíz például egy kétszemélyes darab, Gáspár Sándorral játszom együtt. A felhívás a keringőre megtörtént. Akar valaki "táncolni?" A szlovákiai magyar közönség biztosan. Tehát a viszontlátásra, Szamóca! BEKE ISTVÁN
