A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
MTEGTAJAK SPIRÓ GYÖRGY Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Ez váratlan volt, páran érdeklődtek, vajon nem lehetséges-e, hogy inkább kiengedjék őket a börtönből, de azt mondták, hogy erre még egy kicsit várni kell, addig is a börtönben nagy lesz a szabadság és demokratikusan tessék választani. Az épületet át lehet alakítani, falakat ide-oda lehet tologatni, ahogy a rabok többsége akarja, csak erről is tessék szépen, szabályosan, parlamentárisán szavazni. Ezentúl a börtönben az történik, amit a rabok akarnak, pontosabban amit a rabok többsége akar, ahogy ez a szabad világban szokás. A változásnak a fiatalok és az öregek örültek, a középkorúak kevésbé, azok csöndben maradtak. Nem mintha közöttük nem akadt volna, aki a börtönizgagatói posztra ne kívánt volna aspirálni — mert börtönigazgatónak kellett azután hívni a börtönparancsnokot, ilyen szép polgárian. Az egyik várományos, régi rab, nagy tekintélyű ember, félrehúzódott egy sarokba és sakkfigurákat farigcsált tovább. Nagy eredmény volt, hogy már vagy húsz éve nem kenyérbélből kellett a sakkfigurákat gyártani, e vívmányért kemény harcok vívattak hajdan, s azokban ez a tekintélyes rab is részt vett. Senki se tudta egyébként róla, hogy került a börtönbe, ő maga sem, talán a szülei követtek el régesrég valamit, ő ide gyerekként került. Már másnap kiderült, lehet valami igaza, a megérzése nem hagyta el, talán mert kiadták az ukázt, amit most kérésnek hívtak, hogy ezentúl ismét kenyérbélből szívesk e d j e n e k sakkfigurákat gyártani, mert váratlan fahiány lépett fel, de kenyér van és lesz is bőven. A nagy változás csinnadrattás ünnepséggel pecsételtetett meg, sokan beszéltek, a rabok ácsorogtak, s kéz alkalommal a magas betonkerítés egy darabját felvirágzott buldózerrel el is távolították. Az eseményt sok állam tévéje közvetítette. A rabok felszólíttattak, hogy önszántukból maguk is veselkedjenek neki az immár meglazított falrésznek. Ezt a vehemensebbek meg is tették. Kaptak érte mosolyt és kézszorítást. A betonkerítést a rabokkal emeltették annakidején, erre már csak a legidősebb rabok emlékeztek, azok közül nagyon kevesen segédkeztek a lebontásban. De ki nem mehetett senki, a betonfal mögött ott állt az új, átlátszó, acélnál keményebb műanyagból készült, a szabad világ tudósainak ez volt az egyik legutóbbi találmánya. Annyira átlátszó volt, hogy sokan nekimentek, és annyira ruganyos, hogy méterekre pattantak róla vissza, ezen aztán nagyokat lehetett nevetni. Hát ilyen vidáman ért véget az ünnepség! A börtönigazgató megválasztása jócskán elhúzódott. Klikkek szerveződtek, régi haverságok foszlottak szét, kipróbált szövetségek mentek tönkre egycsapásra, felmerült, jobb volna tán kívülről hívni börtönparancsnokot, azaz pardon, börtönigazgatót, de ezt nem lehetett valamiért. A fegyőrök is szavazhattak, mert azok se mehettek el, csak őket is illette az általános szabadság. Voltak kedvenc fegyőreik, meg utált fegyőreik, de mindnek csak egy szavazatra volt joga. A régi, megszokott rend felbomlott, az új csak nem akart kialakulni. Az otthonosság elenyészett. A rabok már nem feltétlenül saját cellájukba mentek vissza a séta után, sőt gyakran a séta is elmaradt, az étel jobb lett, de nem mindig osztották, talán többet loptak immár, mint korábban, máskor az egész börtönt kihajtották az udvarba, és elfelejtették őket visszaengedni, ott álltak hóban-fagyban, de nem büntetésként, hanem mert valaki valamit elfelejtett, mert a falak lebontása és máshová való építése elhúzódott, bonyolult munka volt, és közben egyes rabok fegyőrré avanzsáltak, ki tudja, milyen megfontolás alapján, más fegyőrök önszántukból kijelentették, hogy ők inkább rabok lesznek, ezt is lehetett, és rabok lettek attól kezdve, és kapták az ételt, amiért korábban dolgoztak, dologtalanul. A krumplit, a zöldséget, amit korábban a rabok termeltek, nem termelték többet, fellépett a krumpli- és zöldséghiány, aztán pár hét múlva mélyhűtött krumpli és zöldség érkezett a külvilágból, pár rab fellázadt, hogy azokban kevesebb a vitamin, akkor azt mondták, ennek is örülni kell. Időnként fantasztikus segélyszállítmányok érkeztek, datolya meg nejlonfuszekli, meg hordozható kistévék tömege, ennek kiosztását nem bírták megszervezni, mert nem volt választott főnökség, csak ideiglenesen kijelölt, és közben már folyt a választási kampány, a datolya megrohadt, és valamiért a kistévék egy részével együtt dobták ki. Tévézni egyébként a cellákban továbbra sem lehetett, mert nem volt bevezetve a kábel, csak a börtönparancsnok szobájába, az viszont kicsi volt, szorongtak benne százan, és bámulták egymás fejét, mert a tévéállványig nem bírtak ellátni. Volt abban a szobában ilyen alkalmakkor tömegverekedés néhány, mígnem a tévét onnét is elvitték. Végül is, nagy hacacárék után, lett börtönigazgató, lettek elöljárók meg a rabok közül szakszervezeti képviselők, de addigra mindenki gyűlölt már mindenkit. Az igazgató hajdani rab volt a második emeleten, emiatt a földszinti és második emeleti rabok egy része éhségsztrájkba kezdett, de két nap múlva jobb belátásra térve abbahagyták. Az első emeleti rabok, ki tudja, miért, nem sztrájkoltak. Az igazgató első intézkedésként elvette a raboktól a második emeletet és a harmadik emelet felét, aminek következtében az egykor három rabra méretezett cellákban most legalább tízet kellett gyömöszölni, holott az előző időszakban is legfeljebb heten laktak bennük. Az elvett másfél emeleten az új igazgatóság rendezkedett be, falakat törtek, bútorokat készítettek, és addig minden egyéb munkálat szünetelt. A rabok derűlátását visszaadandó reggel hattól nyolcig vagy maga az új igazgató, vagy valamelyik famulusa mondott lelkesítő beszédet az udvaron, s előbb-utóbb kénytelenek voltak a vigyázállás kötelmét ismét napiparancsba adni, a rabok érdekében. Még később a szabadság éltetése is napiparancsba került. A rabok többségének ez nem okozott gondot, tapasztalt rabok voltak, éljeneztek és hurráztak hát előírásszerűén. E lelkesítő megnyilvánulásokról filmfglvételek készültek, és sok-sok rabot, akinek'korábban hallgass volt a neve, meg is interjúvoltak. A rabok szépen és szabatosan dicsérték az új időket. Mert a riporterek megkérdezték, a tapasztalt rabok nem mulasztották el a börtönigazgatót dicsérni, amiért elődjénél kisebb szobába költözött, azt pedig nem kérdezte senki, vajon miért vettek el a raboktól másfél emeletet. Dicsérték továbbá azt az új rendet is, melynek értelmében minden rab kapott egy négyzetméter földet az udvaron, és azon azt termesztett, amit akart. Igaz ugyan, hogy a négyzetméterek kimérése hónapokig tartott, s miután kimérték, se vetőmagot, sem egyebet nem adtak, de azért egy négyzetméter saját földterület, az semmiképpen sem elhanyagolható. Csak a cinikusok vélték úgy, hogy az egy koporsóra sem elég. Volt, aki disznóólát létesített azon a területen, a malacokat a Külföld adományozta. Arról aztán nem kérdeztek senkit, miért döglöttek éhen a malacok. Hát, mert történetesen nem akadt számukra se moslék, se takarmány. Történtek igazán mulatságos dolgok is. Az igazgatóhelyettesi posztra, ez új poszt volt, három jelölt is akadt. A kétszer 16
