A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
EGTAJAK HET megismételt, s végre érvényes'szavazás után lett két új igazgatóhelyettes, mert egyenlő szavazatot kaptak, és újabb szavazás már nem volt kiírható. Mindketten egykori rabok voltak, az egyik a földszintről, a másik a harmadikról, az egyik életfogytiglant kapott rablógyilkosságért, a másik tíz évet politikai okokból. Egymás iránti jóhiszeműségüket bizonyítandó egymás mellett kijelölt szobáik falát áttörették, íróasztaluk lábait egymáshoz bilincselték és a kulcsát a sajtó jelenlétében a vécén ünnepélyesen lehúzták. Ez azért is jó húzás, mert erre az alkalomra a vécéket megjavították. A kantint, ez volt a legnagyobb újság, kiadták bérbe. A régi kantinos szabad ember volt, egykor ő hozta a híreket a kinti szabad világból, s mindig olyan híreket hozott, hogy a rabok megnyugodhattak, odakint se sokkal jobb, sőt. Vagy igazat mondott a kantinos, vagy ez volt a dolga, mindenesetre a rabok nagyon szerették. Most, hogy a kantint megpályázhatták, a rabok, akik semmiben sem értettek egyet újabban, abban egyetértettek, hogy bárcsak a régi kantinos nyerné el a kantint. S mit tesz isten, ő nyerte el! És meg is változott minden, pedig a régi kantinos nyerte el a kantint. Fantasztikus szabadvilágbéli cuccokat szerzett és árult, amiket a börtönkeresményből is meg lehetett venni. Különös pénz jött egyébként forgalomba odabent, a láncszem, ez lehetett bilincslánc szeme, de nyaklánc szeme is akár, főleg, ha aranyból vagy ezüstből készült, egy bilincs szeme, így alakult ki az árfolyam, nyolc és fél dollárt ért, és láncszemért lehetett kapni akármit, újságot, kotont, videót vagy rágógumit, cigarettát, álomfejtő szótárt, szexmagazint, kábítószert, horoszkópot, fegyvert. Valódi fegyvert árult a régi-új kantinos, nemcsak boxert, vagy gázsprayt, volt nála géppisztoly, kézigránát, szétszerelt, de könynyen összeszerelhető, használati utasítással ellátott aknavető, rengeteg fajta pisztoly, parabellum, levágott csövű karabély, egyebek, a pici tartályokban kiszerelt sugárzó anyagokról nem beszélve. Leginkább a kicsi, elefántcsonttal kivert markolatú revolverek keltek, amolyan női önvédelmi fegyverek, de hat lőszer azokba is beleféri, igazi golyók, az udvaron lövöldöztek is sokan, és aztán mehettek a kantinoshoz újabb lőszerért, azokat már emelt áron adta. Hogy kinek honnét volt erre pénze, rejtély. Volt, aki a végbeléből húzta ki a húsz éven át ott viselt családi örökséget, volt, aki a füléből, Volt olyan rab is a női osztályon, aki egyszerűen megszülte. Volt, aki dobhártyáját operáltatta ki egykor, még a börtönbe vonulása előtt, hogy ott tartsa a gyémántokat. Megsüketült, de megérte. Az új kincseket, amint lehetett, a társak ellopták. Az igazgató külön érték- és vagyonvédelmi csendőrséget szervezett, nyilván a kantinos leadott neki a nyereségből bizonyos, jelentős százalékot. De azért a börtönben a rablás, a gyilkolás, az erőszak minden addiginál nagyobb méreteket öltött. Azzal nyugtatták a rabokat, hogy ez a szabad világban is pontosan így van. Az áldozatokat elföldelték, s mert a börtöntemető megtelt, a kinti temetőkben. Ez volt a törvényes módja, hogy valaki a szabad világba kikerülhessen. A másik módja a szökés volt. Robbantgatással — mert volt már mivel — alagutakat ástak, hogy az áttetsző műanyag fal mögé kerülhessenek. Volt, akit lefüleltek, volt, aki kijutott. Akit elfogtak, a börtönudvarban létesített fabódéba kei/jlt, az volt a börtön börtöne, ott tartották láncon, mert valahogy / meg kellett akadályozni, hogy a szabad börtön jótéteményeiben részesülhessenek a továbbiakban. Volt, aki minden sétára magával vitte a töltött aknavetőt, és csak a kedvező pillanatot várta, hogy mindenkit leölve elszeghessen, de ez az alkalom nem jött el. A fegyvereket soha senki el nem kobozta, ezért is vélték úgy, hogy a kantinos megállapodott a börtönigazgatóval, az meg a kintiekkel, akik a kantinosnak szállítottak. Lett új börtönfaliújság is, egyes rabok újságírókká avanzsáltak. Megkezdődött a kutatás a Leginkább Hiteles Rabok után. Azok ugyanis munkaidőkedvezményt és harmadolást kaphattak. Ugyan a harmadolás nem azt jelentette, hogy szabadon engedik őket, de erről kaptak egy kitüntető diplomát, és attól fogva büszkén mutogathatták. Aki LHR lett, havonta egyszer részt vehetett az Hogy miért? Az öntudatosabb, gondolkodó rabok maguk is eltűnődtek bizonyos dolgokon. Észrevették, hogy a börtön gazdaságtalan, nem termel semmit, önellátását megszervezni nem bírja, a szabad világ kegyelemkenyerén él. Semmiféle konvertibilitást elérni a börtön nem tud. A valutája, a lánc mégis. Gazdasági képtelenség, de valami oka csak van, okoskodtak az okosok. igazgató reggeli eligazításán, és meg is szólalhatott. Megindult a harc az LHR-jelöltek között, milyen alapon lehet valaki azzá. Sok összetűzés után győzött a faji álláspont, mivel semmilyen más szempontból nem lehetett egzakt módon dönteni. A kopaszok és a zöldszeműek lettek az LHR-osztag tagjai. Miután ez ilyen szépen eldőlt, némi béke költözött a cellákba, amelyek többségének fala addigra lebontatott, de az új még nem teljesen épült fel. Rabnak lenni érdem, ezt hirdette az igazgatóság, és ezt hirdették a szabad világ egyre ritkábban bemerészkedő képviselői is. Elszoktak valahogy a börtön látogatásától, főleg, miután három riporternőt megerőszakoltak, és négy rendezőt, illetve operatőrt felfaltak elevenen. Ahogy a külvilág érdeklődése csappant, úgy kezdtek a börtönben a régi babonák és hiedelmek újjáéledni. Kívülről jobbára már csak idősödő újságíró hölgyek jöttek, akik nemi élményben kívántak részesülni. Ezért is kellett kotont is árulnia a kantinosnak, a hölgyek féltek az-AIDS-től. Az élményért cserébe becsületes beszámolókat írogattak a szabad lapjaikba, a rabok meg igyekeztek felvilágosítani a valóságos helyzetükről. Azt mondták, érdemes leleplezni a börtönparancsnok bűneit, rázkódjék meg, borzongjon össze a szabad világ. Ez a rabokat kevésbé érdekelte. De az már érdekesebb volt, amit ezek a derék hölgyek arról mondtak, miért is kellett a régi börtönparancsnokot nyugdíjba küldeni. Azt mondták, túl jól vezette a börtönt, ez volt a bűne, ezt elégelték meg a szabad, demokratikusvilágban. Talán az a helyzet, kombináltak, hogy sok ilyesfajta börtön van a világon, és a szanálásuk többe kerülne, mint a fenntartásuk. Ha a börtönlakókat szabadon engednék, teli lenne velük a szabad világ, akkor ott kéne őket a börtönökbe gyömöszölni, a börtönlét ismét létrejönne, csak náluk. Olcsóbb és egyszerűbb hát meghagyni a börtönöket ott, ahol vannak. De nem lenne még olcsóbb, ha az összes ilyen börtönt, a bennlakókkal együtt, szépen lebombáznák? De bizony ez lenne a legolcsóbb. Csakhogy, érveltek az öregedő, derék újságírónők, ilyet a szabad világ nem tehet. Amit a szabad világ megtehet, az, hogy ellátja minden földi jóval a börtöntöltelékeket, például fegyverrel. Abban reménykedik a szabad világ, hogy a fegyencek egyszer csak fellázadnak, kitörnek, atombombát lóbálnak az övükön és kézigránátot, a szabad világra támadnak, és akkor meglesz végre a casus belli. De az se baj, ha a börtönlakók a belső börtönháborúkban egymást nyírják ki. Rosszabb börtönökben már régesrég egymást eszik a felszabadult fegyencek. Eddig állapot volt börtönben élni, most már morális tett, ezt is mondták egyesek. Mondtak mindenfélét. A sajtószabadságra igencsak ügyeltek, a faliújság cenzúrázására a szabad világ idegesen reagált, a börtönigazgató kénytelen volt újra és újra kitenni az általa betiltott cikkeket, amelyek az ő tevékenységét bírálták — noha a szabad világ nem szűnt meg az igazgatót támogatásáról biztosítani. A rabok körében a nyugtalanság és a hisztéria nőtt. Sokan azt mondták nekik, az ő rabéletük jobb, mint a kintiek szabadsága. Utána azt mondták nekik, hogy ők a börtönben nem szabadok voltak, hanem rabok, és csak most jött el a szabadság. De kiengedni nem akarták őket. A szkeptikus kevesek felmérték: azok a kintiek, azok is csak országba, korszakba születtek, és mindössze hatvan—hetven évre. A többség puskacsövet pucolt, zárat olajozott, szárazon tartotta növekvő haragját, hogy adandó alkalommal kitörjön és válogatás nélkül tüzeljen mindenkire, főleg a szabadokra, hogy azok aztán azt mondhassák, mielőtt lebombázzák őket: no lám. Nagy Zoltán Illusztrációi 17
