A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
SORSOK MI A Holocaust ötvenedik évfordulója kapcsán megelevenedett gyermekkorom első fájdalmas emléke... Kisiskoláskoromban minden nyári szünidőt nagynénémnól, tanyán töltöttem. Városi gyereknek valóságos mesevilág volt a tanya. A nagy pusztaság közepén, a távoli kéklő hegyvonulat övezte síkságon, csupán néhány ház alkotta a kis települést. Több volt itt az állat, mint az ember. Lovak, tehenek, birkák, disznók és a házi szárnyasok sokasága jelentette számomra a társaságot. Rajtam kívül két gyerek volt még a tanyán, de ezek egyike alig tipegett, a másik pedig öt évvel volt fiatalabb nálam, ami egy nyolcéves gyereknél áthidalhatatlan korkülönbség. Ó tehát nem volt igazi társam. A felnőttek dolgoztak hajnaltól napestig, így hát ők sem beszélgettek sokat velem. Én viszont szerettem volna a felnőttekkel beszélgetni. A tanyasi világnak ezt a számomra egyetlen hiányát pótolta a jóságos Komáromi doktor bácsi és felesége Ellus néni. A három kilométernyire lévő legközelebbi faluban laktak. Abban a világban a vasárnap merőben különbözött a hét többi napjától. Ilyenkor nem emlékszem, hogy bárki is kint dolgozott volna a mezőn. Legfeljebb a csősszel találkoztunk vasárnap a faluba menet. Az én szememben ennek a falunak is varázsa volt. Nevezetessége volt a gejzír, amely bizonyos időközökben, enyhén záptojásszagú vizet lövellt a magasba. Énnek a víznek a szájhagyomány csodálatos gyógyhatást tulajdonított. Valahányszor bent jártunk a faluban, mi is vittünk belőle haza a tanyára néhány korsóval. Komáromiék gyermektelenek voltak, s talán éppen ezért fogadtak nagy szeretettel, sőt nemegyszer megkértek nagynénémet, hagyjon náluk néhány napra. Ez olykor meg is történt az én nagy örömömre. Komáromióknál ugyan a nagy komondoron kívül más állat nem volt, de annál több emberi melegségben, érdekes mesékben és gyermekszemnek csodálatos látnivalókban volt náluk részem. Ellus néni házában rengeteg csecsebecse volt, s ezeket én gyönyörűnek találtam. A kert tele volt virággal. A lugast is valami furcsa nevű kékesfehér virág díszítette. Itt üldögélt délutánonként a házaspár, s míg Ellus néni horgolt, a doktor bácsi velem beszélgetett. Sok érdekes könyvet mutatott nekem, és közben úgy magyarázott, hogy a szavai mélyen emlékezetembe vésődtek. A lepkegyűjteménye káprázatos volt. Azóta sem láttam hozzá hasonlót. Komáromi bácsinál minden harmadik este tarokkparti volt. Eljött ilyenkor a jegyző, a tanító és a fiatal pap is. Amikor észrevették, hogy érdekel a játék, Komáromi bácsi megengedte, hogy kibiceljek neki. Sikerült is megtanulnom ezt a nem mindennapi kártyajátékot, amit ma már azt hiszem, csak kevesen játszanak nálunk. Kapcsolatom a Komáromi házaspárral szinte családias lett, és ha tanév közben visszagondoltam a nyári élményekre, ők is gyakran eszembejutottak. Két nyári szünidőt töltöttem ilyen idilli hangulatban a tanyán, amit Csillagosnak hívtak és közben néhány napot a faluban, Komáromiéknál. A harmadik tanyán töltött vakációm az előbbieknél korábban kezdődött. A háborús események miatt már tavasszal befejezték a tanévet, és megkaptuk az év végi bizonyítványt. Gyerekfejjel nem sokat töprengtem a korai tanévzárás KOMÁROMIÉK Janiga József: Felhős égbolt (olaj, 1990) okán, inkább az előttem álló hosszú szünidőnek örültem. Még az sem tudta kedvemet szegni, hogy éjjelente egyre gyakrabban szólaltak meg a szirénák, és az éjszaka egy részét az óvóhelyen töltöttük. Mindezek ellenére számomra elérkezett a várva várt nap, s apám levitt a tanyára. Ott nem szóltak a szirénák, és az éjszakát ágyban aludtuk végig. Csak a szüléimért aggódtam, akiket a munkájuk a városhoz kötött. A hozzánk egyre közelebb dúló háborúban valóságos oázis volt a tanya. Ott semmi sem változott azonkívül, hogy behívót kapott a kanász fia, aki minden este kiült a házuk küszöbére, és nagyon szépen citerázott. Nos, ezen a nyáron elmaradtak a "citerahangversenyek", de egyébként semmi sem változott egy bizonyos napig. Azon a hajnalon hangos beszédre ébredtem. A szobám előtti üveges folyosóról szűrődtek be a szavak. Nucu, a tehenészfiú beszélt a nagynénémmel. Ő vitte be minden reggel a tejet a faluba. Házakhoz hordta, többek között Komáromiékhoz is. A hajnali fejés után rögtön indult, és hót óra tájban már meg is jött körútjáról, amit kordéllyal tett meg. Ezen a reggelen Nucu korábban tért vissza a faluból. Izgatottan mesélte nagynénémnek, hogy amikor Komáromiék háza elé ért, két csendőr meg egy karszalagos civil éppen a teherautóhoz kísérték az öreg orvost. — A nagysága futott utánuk és erőnek erejével felkapaszkodott a teherautóra, pedig a csendőrök mondták neki, hogy ő maradhat. A szemem láttára indult el az autó tele emberekkel. Voltak köztük még a doktor úrnál is öregebbek meg gyerekek is — mesélte izgatottan Nucu. — Micsoda borzalom — sopánkodott nagynéném. — A faluban egy zsidó sem maradt. Még Weinbergert, a kocsmárost is elvitték — folytatta beszámolóját Nucu. — Hát ez a zsidótlanítás — szögezte le nagybátyám, aki akkor érkezhetett a folyosóra. — Micsoda kegyetlenség. Hová viszik az öregeket meg a gyerekeket, hisz azokat csak nem teszik munkatáborba — értetlenkedett nagynéném, s hallottam a hangján, hogy sírás fojtogatja a torkát. Komáromiékat mindenki tisztelte és szerette a faluban. Az öreg orvos éjnek idején is zokszó nélkül ment a beteghez, bárki hívta is. A szegényeket ingyen gyógyította. Azt beszélték a faluban, hogy a gyógyszert saját pénzén vásárolta nekik. Ez jutott eszembe a rettenetes hír hallatán, ami villámcsapásként ért. Abban az időben hallottam a zsidók elhurcolásáról, de addig közvetlenül még nem találkoztam vele. Gyerekfejjel valahogy úgy képzeltem, hogy bizonyára egyes zsidók is kapnak behívót, és valahová be kell vonulniuk, de azt, hogy egész családokat elhurcoljanak otthonukból, el sem tudtam képzelni. Úgy éreztem, hogy eddigi szinte felhőtlen gyerekkoromba egy jeges kéz nyúlt bele. Kirántott illúzióimból, és egyszerre komor, felnőtt gondolatokat ébresztett bennem. Azt, hogy a keresztény Ellus néni követte férjet, megértettem. Az én szememben ők annyira összetartoztak, hogy az lett volna a megdöbbentő, ha Ellus néni másként cselekszik. De nem tudtam megérteni azt a sok embert, akiket a doktor bácsi hosszú évek óta ingyen gyógyított, hogy most, amikor ő került bajba, egy sem akadt közöttük, aki elbújtatta volna. Ennek a felháborodásomnak rögtön hangot is adtam, amint az ágyból kiugorva bekapcsolódtam a felnőttek beszélgetésébe. — Ki tudta, hogy mikor jönnek értük — morogta bajsza alatt a nagybátyám, akit Komáromi doktor a halai torkából hozott, vissza pár évvel azelőtt. — Édes Istenem, a nagy veremben is elbújtathattuk volna őket — zokogta nagynéném, utat engedve a torkát fojtogató sírásnak. — Most már hiába siratja őket, úgysem segíthetünk rajtuk — állapította meg nagybátyám, akit mindig zavarba hoztak felesége könnyei. Azon a napon először láttam kicsinek és szegényesnek az eddig varázslatos Csillagost. Igaz, az időjárás is hozzájárult ehhez. Az istállók felől komor fellegek közeledtek, mintha az ég is gyászolta volna az elhurcoltakat. A felnőttek tehetetlensége láttán szertefoszlott a nagybátyám erejébe és biztonságot sugárzó határozottságába vetett hitem. Ők is kicsik lettek a szememben. Akkor nem tudtam pontosan megfogalmazni, de az idő távlatából felidézve aznap érlelődött érzéseimet, ma már biztos vagyok benne, hogy ez a szívbemarkoló esemény ingatta meg először az emberekbe vetett hitemet, és végleg lerombolta a közeli falu eddigi varázsát. Ezen a napon lélekben felnőtt lettem. LÖRINCZ KATÓ 15
