A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-01 / 27. szám
OTTJÁRTUNK még valaha együtt öt dudást látni, és Ipolyság piactere sem fog egyhamar olyan dudálást hallani, amelyet ekkor ezek rendeztek." Csáky Károly jegyezte meg: "Nagyon örülök annak, hogy most ismét hallani szép dudálást Ipolyság főterén." A dudások üdvözletét végighallgatták a somorjai gimnázium versenyzői is. Előző napi élményeikről és benyomásaikról kérdeztük őket. A csoport nevében Hanusz Edit tanárnő válaszolt: "Gimnáziumban nem tanulnak zenét tanítványaink, de esztétikai nevelést az első osztályban tanítunk, amelynek szerves része a zene. Most kapóra jött a zene, és mint látjuk, a csoport tagjai: Bucsuházi István, Kosa Judit és Bauer Helga igen komolyan felkészültek a zenei találkozóra." — Milyen a zenei mozgalom a somorjai gimnáziumban, van énekkara? — Sajnos énekkarunk nincs, de szeretnénk mindenképpen kórust szervezni, más gimnáziumok, itt szereplő énekkarait látván... A zenei találkozó utolsó napjára tartogatták azt a szemináriumot, amelyen Bartók Béla és a honti nép, illetve felvidék kapcsolatáról esett szó. Az előadók: Vikárius László, Csehi Ágota, Csáky Károly tartották magukat előadásaikban a fenti témához, csupán Fodor András Kossuthdíjas költő előadása tért el kissé, aki a Cantata profána Bartók-mű szövegváltozatait vizsgálta mély emberi áttekintéssel és hozzáértéssel. Az előadások önmagukban külön-külön megérdemelnék az elemzést vagy a közlést, mivel hatékonyan értékelték a népdal, a parasztzene — legyen az szlovák vagy magyar — hatását Bartók Béla munkásságára. Az ipolysági II. Bartók Béla Zenei Találkozó eszmei mondanivalóját Bauer Győző, a Csemadok országos elnöke úgy fogalmazta meg, hogy Bartók Béla üzenete a zene nyelvén igen fontos számunkra, mert első királyunk, István király rájött arra, hogy "Európa ezen részén egy nép, egyedül, mások nélkül nem képes fejlődni. A magyarságban az, amit a legmélyebben értékelhetne a világ, a befogadó készsége volt. A zene világában ezt ismerte fel Bartók abban, hogy a mi zenei kultúránk nem egy különálló, vákuumban élő zenei kultúra, hanem mély gyökerei, más népek zenekultúrájával igen széles kapcsolatai vannak." A zenei találkozó utolsó állomása a Bartók tér volt, ahol Bartók Bélának a Művészeti Alapiskola falán elhelyezett emléktábláját avatták fel. (A tábla Bartók Béla portréjával Burík László alkotása.) Ünnepi beszédet mondott Fodor András költő és Zsolnay Ernő polgármester. A táblaavatás és koszorúzás Józsa Mónika karnagy intésére az Elindultam szép hazából kezdetű — szinte himnikus — magyar népdal eléneklésével zárult. MOTESIKY ÁRPÁD AKJMtAft Nem akarásnak nyögés a vége — tartja a magyar közmondás, s a szólás igazáról meggyőződhettünk a közelmúltban a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 33. rendkívüli, de egyáltalán nem rendhagyó ülésén, ahol az ún. táblatörvény volt műsoron. Bevallom, nem különösebben eredeti ötlet színházi előadáshoz vagy kabaréhoz hasonlítani a honatyák és honleányok produkcióját, de jobb szó híján nem tudom másképp megnevezni azt, ami az új parlamenti épületben történt. Talán még a kedves olvasók is emlékeznek arra, hogyan buzdította a házelnök a képviselőket a korrekt munkára, az igazi demokratákhoz méltó toleranciára meg egyebekre, s alig telt el fél nap, már épp az ő hathatós közreműködésével sikerült egy rövid időre elodázni a fent nevezett törvény megvitatását. Közben egyeseknek kapóra jött Duray Miklós helyzetelemzése is, amikor megállapította, hogy a koalíció meglehetősen vonakodva akar csak eleget tenni a kormányprogramban is vállalt kötelezettségeinek, s úgy tűnik, az európai önkormányzati chartát a legszívesebben elfelejtené, mert a decentralizáció gondolata nemcsak Meéiaréktól, hanem a hatalom mostani birtokosaitól is meglehetősen távol áll. A táblatörvény sorsa ismeretes: annyit toldozták-foltozták, hogy azzal teljesen antidemokratikussá és diszkriminatívvá vált, így egyáltalán nem tudok csodálkozni azon a három Együttélés-képviselőn, akik tartózkodtak, illetve ellene szavaztak. Természetesen megértem a mellette voksolók érveit is, hiszen ez a törvény a szóba jöhető, magyarok által is lakott települések többségében lehetővé tette volna a magyar megnevezésű táblák elhelyezését, ráadásul az állam költségén, de miért kellett a kudarc miatt a három magyar honatyán elverni a port — fel nem foghatom. Elvégre ők ugyanúgy a lelkiismeretük szerint szavaztak a törvény ellen, mint akik végül is mellette. Időközben az is kiderült, hogy a koalíció tucatnyi képviselője különböző okok miatt nem vett részt a szavazáson (jóllehet néhányan a szavazógombok közvetlen közelében tartózkodtak), s ez mindennél többet elárul. Hogy Kaliská képviselő asszony terjesztette elő azt a módosító javaslatot, amely a szlovák személyiségekről elnevezett települések lakóinak megtiltotta volna a magyar elnevezés feltüntetését — ezen csak az újszülött csodálkozhatott. Annak idején a zöldek képviselőjeként tűnt föl, később a nemzeti párt támogatásával ülhetett be a parlamentbe, s bár minden bogár és veszélyeztetett növény kedves a szívének, bennünket, magyarokat annyira nem szível, hogy ha tehetné, még DDT-vel is beszórna minket. Sokat sejtető a szlovák sajtó reagálása is. Még a józanabbul gondolkodó toliforgatók is kidühöngték magukat a magyar politikusok állítólagos hálátlansága miatt, s volt, aki még azt is leírta, hogy Durayt csak a közeledő választások érdeklik, s azért feszíti a húrt, mert így akar szavazatokat szerezni. Mások amiatt keseregtek, hogy Európa ismét csalódott bennünk, pedig a táblatörvénnyel már minden vállalt kötelezettségünket teljesítettük volna. Ha jól emlékszem, az Európa Tanács ajánlásai ennél többet tartalmaztak, sőt mintha a Kassai Kormányprogram és a beneši dekrétumok magyarellenes kitételeinek felülbírálásáról is szó lett volna. Nagyrészt éppen ezeknek köszönhetően kaptak "új" nevet a magyar helységek 1948-ban, s akkor még parlamenti döntés sem kellett hozzá. Tucatnyi kommentárt olvastam a szlovák sajtóban arról, mit is mondott Duray Miklós Losoncon, az Együttélés Országos Tanácsának ülésén, noha tudomásom szerint egyetlen cikkíró sem volt ott jelen, ugyanakkor a parlamenti vitában elhangzott abszurd kijelentések és a magyarok önérzetét sértő megállapítások fölött könnyedén átsiklott minden kolléga. Mindenki azt várta a Moravčík vezette kormánytól, hogy ha nem is oldja meg egycsapásra az összes nemzetiségi problémát, a szlovák—magyar kapcsolatok terepén fokozatosan hozzálát az ott elhelyezett aknák felszedéséhez. Eddig csak szavakat hallottunk, tetteket annál kevesebbet láttunk, ráadásul itt-ott újabb aknákat telepítettek egyesek. Minden jel arra mutat, hogy ez a kormány már szeptemberig kihúzza valahogy, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. A "húzd meg, ereszd meg" taktika bevált, a magyaroknak tett ígéreteket nem kellett beváltani, a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. A táblatörvény körüli hajcihő nagyon szemléletesen megmutatta, milyen értékzavarokkal küszködik a szlovák politika, s mennyire felkészületlen a szlovák társadalom a demokratikus átalakulásokra. Sokan azt hiszik, hogy a kisebbség alulmaradt a többség akaratával szemben, holott itt az állampolgár és a hatalom konfliktusáról van szó. A hatalom érzi sértve magát, amikor valaki többet követel magának, mint amennyit a hatalom adni hajlandó. Most a magyaroknak mondták, hogy nem, de holnap esetleg egy régió lakosainak mutatnak fityiszt, s holnapután az egész társadalom óhaját fogják semmibe venni. S ha körülnéznénk a szlovák pártok között, nem is egyet találnánk, amely éppen ilyen hatalomról álmodik. LACZA TIHAMÉR A HÉT 3
