A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-29 / 31. szám
Egyik ismert kolléganője így jellemzi: "Már a főiskolán kialakult közöttünk valamiféle "papiparos" barátság, amikor a La Mancha lovagjában egy felejthetetlen papot alakított világszínvonalon. Paudits Béla a nosztalgia papája, és aki utána jön, az mind csak az epigonja lehet." Aki látta műsorait, hallotta énekelni régi, kedvelt dalait, az mindezt igazolni tudja. Paudits úr azt is tudja, hogy nemcsak búcsúzni, hanem visszatérni is csak nagyon szépen szabad. Amikor váratlanul betoppan a rádió márványtermébe, ahol éjszakai egyenes adás folyik, szinte felrobban a levegő. A taps csak akkor szelídül meg, amikor énekelni kezd a hamvadó cigarettavégről, melyet mint őt magát, égve dobtak el. így aztán ma is ég fájdalmas mélabúval, frivol pajzánsággal, összekacsintó csibészes remekléssel. És két négyessel a háta mögött, ami azt jelenti, hogy egyidősek vagyunk, csak míg én kos vagyok, addig ő: — Én oroszlán vagyok, és rák az ascendensem. És sajnos megfelelek az oroszlán rondaságainak. — Ez azt jelenti, hogy rossz a természeted? — Igen, nagyon rossz természetem van. Hirtelen haragú vagyok, hamar felkapom a vizet, és sokszor rosszul fejezem ki magam. Másként érzek belül és másként beszélek, amitől néha erőszakosnak látszom. — Úgy gondolom, hogy ehhez a pályához egy kevés erőszakosság is kell... — Soha nem voltam erőszakos a pályán még jó értelemben sem. — A színészi-énekesi pályán hatalmas sikereid voltak, ennek ellenére ez a pálya meg-megszakadt... — Igen, többször is félbeszakadt, de miért ne szakadjon meg? Megnyitottam az Orfeumot, elvégeztem a vendéglátóipari vezetőképzőt, van egy nagyon jó szakmám, intarziakészítő vagyok, amit meg is tanultam és nem hályogkovácsként műveltem. — Te a színpadon is kerested a nehéz szerepeket. A Gettóban például egy bábut játszottál. Nem volt túlságosan fárasztó? — Dehogynem. Olyannyira fárasztó volt, hogy utána egy műtéten kellett átesnem, de ez egy más kérdés. Pedig nem volt belőle sok előadás, talán ötven. Viszont én artistaképzőben tanultam, és nagyon sovány vagyok. Inkább olyan szeretnék lenni, mint te. —Végre valaki irigyel a túlsúlyom miatt, 10—20 kilót szívesen átadnék neked. Akkor viszont nem lennél ennyire könnyed mozgású. — A bábu figurát valóban a rugalmasságomnak köszönhetem. így kerültem vissza a színházhoz, ahol a József és a Kabaré következett. Ezeket a Jóistentől ajándékként kaptam. — Aztán ezt az ajándékot ismét visszaadtad. Miért? — Tudod ez úgy van, hogy az ember egyszercsak elkezdi magát rosszul érez ni... Sok olyan dolog van, amit a színpadon nem lehet megengedni, egyesek mégis megengedik maguknak, és ezzel egyszerűen elveszik a játék örömét. Én vagyonra nem gyűjtök, nincs kocsim, nincs villám, csak annyi legyen meg, hogy aránylag jól éljek. Számomra az a fontos, hogy a belső nyugalmam és örömöm ne múljon el. A színészetet én hivatásnak tartom. Ha feladatot kaptam, a lábamból csoroghatott a vér, akkor is megcsináltam. Ha este föl kellett lépnem, soha nem tudtam előadás előtt szórakozni meg enni. — Azért maradtál ilyen cérnavékony, és ne haragudj, de nem zavart, hogy már fiatalon is erősen kopaszodtál? — Húszéves koromban egy fertőzött parókától kaptam egy olyan betegséget, amitől kihullott a hajam. Német László Széchenyi című darabjában játszottam a címszerepet, és a szemétből előhalásztak egy parókát. Először azt hittem, hogy csak nyári vedlés, de nem az volt. Hát erről ennyit, de különben soha nem zavart a kopaszságom. — Nem próbáltál hajnövesztő szert használni? — Ennek a híres "Bánffy-büdösségnek" csak egy eredménye lett, hogy ott nőtt ki a szőr, ahol nem kellett volna — a fülemen. — Szőrös füllel mentél ki Amerikába? — Igen, kimentem. Most meg úgy jöttem haza, hogy azt hittem, itthon már el is felejtettek. Sok mende-monda járta, de az igazság az, hogy én már gyerekkoromban órás szerettem volna lenni. Mindig vonzottak a régi, szép dolgok, és ki akartam tanulni a becsüs szakmát, de rá kellett jönnöm, hogy már elkéstem. Viszont Kanadában, a fa hazájában kiderült, hogy az intarziáimból nagyszerűen meg tudnék élni. Sőt mint vendéglátós is jól élhettem volna kint, és ez a kérdés még nincs lezárva. — Úgy tudom, hogy a fáma nősülésről is szól... — Ebből annyi igaz, hogy magyar származású, Amerikában élő hölgy engem a színpadon ismert meg, a Józsefben látott, és ajándékként meghívott, hogy odakint nézzek meg előadásokat. Találkoztunk, és mára már komollyá vált a kapcsolatunk. Együtt nyaralunk, és ha ma megtudnám, hogy,beteg, akkor azonnal rohannék utána. És ez kölcsönös. — Ezek szerint még nem voltál nős? — Már hogy a fenébe ne lettem volna. Az előző nejemmel, aki kerámiaművész volt, nyitottuk meg a Halló bárt. Elváltunk, de ő a mai napig is Pest egyik leghíresebb éjszakai bárját vezeti. Amit fájlalok, az az, hogy nincs gyermekem. — Viszont az élet kárpótolt valami olyasmivel, amiért egy egész ország beléd bolondult, a nosztalgia számaidra gondolok... — Engem ezért még meg is büntettek! Albérletben laktam, és egy lakó feljelentett, hogy délután háromkor a lakásomból kiszűrődő zenéből felismerni vélte Karády Katalin hangját. Választhattam 500 forint büntetés és tíz nap Baracska között. Beleszerettem ezekbe a régi számokba, a húszas-harmincas évek slágervilágába, amelyet Fekete Pál, Kapitány Anni és mások képviseltek. Az sem igaz, hogy parodizáltam volna őket, csak a port töröltem le róluk, és magamra átvetítve elénekeltem őket. 1981-ben készült el belőlük az első tv-show, és szerintem az a titkuk, hogy nemcsak szép dallamuk, hanem jó szövegük is van, amelyek minden réteghez szólnak. — Egyébként Te ismerted Karády Katalint személyesen? — Nem, mert amikor én kijutottam Amerikába, már senkit nem fogadott. 1988-ban voltam kint Kanadában egy előadókörúton, de akkor már senkit nem engedett magához. —- Most, hogy megismertelek, de eddig is azt gondoltam rólad, hogy kicsit szertelen vagy, mindig azt akarod csinálni, amibe hirtelen beleszeretsz... — No és, baj ez?! Beke István Futott a pénze után
