A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-29 / 31. szám
EGTAJAK f»»«»»®« Alexandra Pavelková (Sci-fi) — A 28-as következik! A nővérke után nyitva maradt az ajtó. A lány felállt a pádról, még egy utolsó zavart pillantást vetett az ablakra, és belépett. A nővérke kikereste a beteglapját. — Tessék, menjen be! A lány szót fogadott. Belépett a rendelőbe, és csendben betette maga után az ajtót. — Jó napot, doktor úr! — csipogta. Az orvos felnézett a papírjaiból, amelyekbe éppen jegyezgetett valamit. Ránézett, aztán az órájára. — Balos — állapította meg magában a lány. — Tessék, foglaljon helyet — mutatott az orvos a székre. Szégyenlősen foglalt helyet a szék szélén, a táskáját a térdére helyezte. A nagy elektromos falióra hangosan ketyegett. — Na, mi a baj, kisasszony? — nézett a betegre. — Miriam? — Igen... Nem csukhatná be azt az ablakot? Az orvos csodálkozva vonta fel a szemöldökét: — Kérem, ha önt zavarja, hogy nyitva van... Pironkodva nézegette a cipője orrát. Az orvos felállt, az ablakhoz lépett, és becsukta, elriasztva ezzel a pillangót, amely az ablak párkányán csücsült. — Elégedett? Ahogy leült, megigazította a fehér nadrágja élét. — Hát akkor lássuk, mi a baj, mi a panasza? — Én... Nekem semmi, doktor úr. — De hát valami miatt mégiscsak fölkeresett, nemde? — Hát igen... — Tehát miért? Az orvos atyáskodó hangneme idegesebbre váltott. — Hát... hát a pillangók miatt — buggyant ki a lányból. — Tessék? — hajolt közelebb hozzá az orvos. — Tán rosszul értettem? Végre elszánta magát: — Nézzen ki, doktor úr! Az orvos követte a lány tekintetét az ablak felé. — Látja? Már megint rám találtak. Kint vagy tíz hihetetlenül nagy piros lepke röpködött. Úgy tűnt, mintha egyre többen lennének. Az orvos a homlokát ráncolta: — És aztán? — próbálta bátorítani. — Tudja, doktor úr — kezdte a lány —, ezek állandóan követnek. Nem kellemetlenkednek, azt nem mondhatom, de hát tudja, az embereknek ez furcsa. A testvérem is gyakran mondja. Tudja, én gyermekotthoni vagyok, és csak ez a testvérem van. O nagyon jó, hasonlítunk is. Tehát ha az emberek nem ismernek, akkor még tetszik is a dolog. De néha, ahogy megyek az utcán, körülöttem egész csapat lila pillangó szálldos. Nagyok, feltűnőek, s némely ismerősöm megfigyelte, hogy csak ott jelennek meg, ahol ón vagyok. Sem látogatóba, sem moziba nem mehetek. Mindenüvé követnek. Mintha vigyáznának rám. Tán valami illatot árasztok, vagy mi. Adjon tanácsot, mitévő legyek? Zavarában elhallgatott, mintha restellette «volna, hogy ennyi mindent elmondott. Az orvos egy ideig csak szárazon nyeldesett. — Na, megpróbálunk valamit kezdeni vele. Ha igaz, amit mond, valami különleges természeti tüneményről van szó. Lehetséges, hogy a bőre tényleg kiválaszt valamilyen illatos anyagot. Aztán elmagyarázta neki, hogyan juthat el a professzor barátjához, a tudományok doktorához, a rovartan ismert kutatójához... — Legjobb lesz, ha hozzá fordul. * — Látja, professzor úr? — nyúlt el a kényelmes kerti székben. A nagy lepke, ami eddig a vörhenyes haján csücsült, áttelepedett az orrára. Gyengéd kézlegyintéssel hessegette el onnan. A fiatalos megjelenésű professzor töprengve rágcsálta barna bajusza végét. — Mesélje el, hogy is kezdődött ez az egész! — szólt aztán. A lány kis ideig tétovázott, talán a megfelelő szavakat kereste. — Van annak már fél esztendeje is. Először nem törődtem vele, sejtelmem sem volt, hogy engem követnek. De hát tudja — nézett nagy szemekkel a professzorra — ilyen nagy lepkék szokatlanok a városban. Előbb csak ritkán jelentek meg, havonta egyszer. Aztán egyre gyakrabban szálldostak körülöttem, s az utóbbi napokban gyakorlatilag szüntelenül velem vannak. Mindenhova követnek. Valóban — mondta elpirulva. — Próbálták valamiképp bántani? — Nem, nem, dehogy, egyszerűen csak velem vannak. Néha az az érzésem, mintha vigyáznának rám. Ha valaki hangosabban szól hozzám, mintha idegesebbek lennének, vagy mi. Az emberek is felfigyeltek már rá, a munkában úgy hívnak, hogy Pillangós hercegkisasszony... És még jobban elpirult: — Tudja, a Pillangós hercegkisasszony meg Emanuel pillangó... — Igen, értem, szóval gondot okoznak, bonyolítják mindennapjait... A professzor aztán átvetette egyik lábát a másikon, és élvezeteset szippantott a cigijéből. Ahogy fújta ki a füstöt, a pillangók minden alkalommal elrebbentek. — Ezt nem mondhatnám — ingatta fejét a lány. — Én egyszerűen csak azt szeretném tudni, miért követnek. Tudja, nekem ez valójában tetszik is. Látja, milyen bájos, ahogy ülnek a ruhámon, a hajamban... A professzor elmosolyodott: — Igen, ön, hogy úgy mondjam... csinos. S a pillangók tulajdonképpen illenek önhöz. — De akkor is szeretném tudni az okát! — Több oka is lehet. Például, hogy az ön bőre különleges váladékot termel, ami olyan anyagot tartalmaz, mely vonzza a pillangókat. Hess! — legyint közben az egyik kékesvörös szemtelenkedő felé. — Hallott már ilyesmiről? — Értem, professzor úr — bólintott. — Ha pontosan tudni szeretné, elrendelek egy kivizsgálást. Nagyon érdekes eset ez. Ilyenfajta lepkékkel még nem volt dolgom. Megpróbálok kapcsolatba lépni egy specialistával, aki a nagyfajta lepkék ismerője. Jöjjön kérem holnapután, keressen fel a munkahelyemen! — Köszönöm önnek. Azzal felkelt a lány, könnyedén meghajolt, ahogy kezet fogtak. * 16 A HÉT
