A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-04 / 10. szám
Rádió mellett Szeretem a rádiót. (Azt hiszem, ezt már leírtam valahol.) Különösen az éjszakai adásokat kedvelem, amikor nem tudok aludni; ez gyakran megesik velem, s az álmatlanságomat sokszor épp a rádió okozza borzalmas híreivel (Bosznia), vagy azzal, hogy már délután beharangoz egy-egy érdekesnek ígérkező éjszakai műsort. Nagyon okos ötlete ez a Rádiónak: így tesz szert álmos és álmatagon hűséges rádióhallgatókra Például; énrám... Arra kérem kedves olvasóimat, ne kérdezzék tőlem, melyik rádióállomást hallgatom, mert úgysem tudnék egyértelműen válaszolni: sötétben keresem ki azt az állomást, ahonnan éppen magyarul beszélnek, vagy — ha megunom a sok léha éjszakai fecsegést — keresek egy olyan adást, amelynek a nyelvét egyáltalán nem értem; néha ez nyújtja számomra a legszebb élményt: hosszú perceken át törhetem a fejemet: vajon milyen nyelven beszél, énekel, kuruttyol a bemondó, a dalos kedvű kis pacsirta vagy a zöld levelibéka... A minap egészen komoly összegben fogadtam magammal: az, akit hallok eszperantó nyelven szól hozzám; órak múltával derült ki, hogy egy istentelenül szinészkedó budapesti bemondó beszól affektálva — magyarul. így hát a fogadást elveszítettem: tartozom magamnak húszezer szlovák koronával. Vajon mikor adom meg...? No és mi lesz, ha kések a fenti adósság megadásával? Krúdy Gyulának sem volt pénze. Ezt is a Rádióból tudom. A lánya, Krúdy Zsuzsa beszélt édesapjáról, s egyebek között megtudtam tóié, hogy Krúdy Gyulának néhány hónappal a halála előtt (is) kikapcsolták a villanyát. Ez csak azért megdöbbentő, mert az ötvenöt eves korában elhunyt Krúdynak már életében 120 (százhúsz) könyve jelent meg. És több ezer újságcikke. Többet irt, mint Jókai Mór. Majdnem annyit írt, mint Jókai és Mikszáth Kálmán együttvéve. Jókai volt a példaképe, naponta tizenhat oldalt irt. Illetve ennél jóval többet, hiszen ő az újságcikkeket nem számította bele életművébe. Lám a legtermékenyebb magyar Írónak sóletben kellett meghalnia. Miért szégyelljem én magam, ha kikapcsolják a villanyomat, hiszen én nemhogy százhúsz, húsz könyvet sem írtam, pedig már néhány évvel túléltem a drága Rezeda Kázmért. Akiről az említett rádióműsorban Füst Milán is beszélt forró szeretettel (hangfelvételről). Főleg érdekes anekdotákat mesélt róla; nem tudom megállni, hogy az egyiket tovább ne adjam olvasóimnak, hátha nem hallották az adást. Füst Milán elmondta, hogy egyszer az Andrássy úton beléjük kötött egy tüzerszázados, mert egy platánfa alatt ílletlenkedtek némileg beszeszelve, s lehordta őket mindenféle piszok zsidóknak. Erre Krúdy hátra sem nézve úgy vágta szájon a századost, hogy az mintegy tizenötöt bukfencezett; majd hozzáugrott, elvette a kardját, s elverte vele, mint egy kisgyereket. Az esetet persze párbaj követte. Budapest reszketett szeretett kója életéért. Krúdy, aki életében meg sohasem párbajozott, vívni egyáltalán nem tudott, kiállt a pástra kezében meztelen karddal; vele szemoen a méregtől zöld tüzérkapiíány. Ott állt az ró a páston, félrehajtott fejjel, mintha aludna vagy legalábbis ábrándozna szenderegve. Amikor elhangzott a bírói: "Rajt!" Krúdy Gyula (Alias Rezeda Kázmér, alias Szmdbád) a kard lapjával lesújtott a kapitány úr fejére, mellőzve minden úriemberi vívószabály;. Nem ért rá hadonászni. A megszégyenített tüzértisztet nyugdíjazták. Krúdy sietett haza: írni. ZS. NAGY LAJOS A KÖNYVMOLY Föl-fölködlik emlékezetemben, ahogy hosszú lépteivel tovatűnik az utca forgatag ' an. Sovány alakján lóg a f^ 'öltő, hóna a.^tt a szokásosnál kisebb, tömött aktatáskát szorongat. Mindig lohol, mint valami nyugtalan garabonciás. Meggyötört arcába barázdákat hasított az élet. Riadt és keserű ez az ábrázat, a mosolya is félszeg, mint ö maga. Eredendő nyugtalanságot takar. Ha összefutottunk az utcán, kelletlenül elegyedett szóba, és akkor is csak néhány mondat erejéig. Kapkodva beszélt, kissé habogva, meg-megnyújtva a szavak végét. Kiejtése, hanghordozása idegenül hatott. Mindezt Kelet-Szlovákiából hozta magával. Az antikváriumban, könyvesboltban találkoztunk a leggyakrabban. Szabó Béla ott turkált mindig a könyvek között lázas izgalommal, s ha fölfedezett egy-egy ritkább kötetet, boldogan megvásárolta, és dugta az aktatáskájába. Sokszor láttam használt könyvekben lapozgatni. Sok dioptriás szemüvege megvillant a fényben, ahogy látóterébe emelte az olvasnivalót, és halkan mormogott hozzá. Hajó kedve volt, fölhívta figyelmemet egy-egy munkára, mondván, neki már megvan, vegyem meg én is, nem bánom meg. Szerette a könyveket. Tudtam, ritka szép könyvtára van, ami gyűjtögető szenvedélyének gyümölcse. Becsülte és áhította a könyvet, szentségnek tartotta, hiszen sihederként nem juthatott jó könyvekhez, csak a könyvesboltok kirakatában bámulhattaatarka titkokat és szépségeket rejtő köteteket. Az írószövetségi összejöveteleken mindig hallatta hangját. Igazát kereső, izgékony természete ösztökélte, hogy belesodródjon a vitába. Szkeptikus volt, nem tűrte szó nélkül, amit a többség elfogadott, amiben megegyezett. Mindig védelmére kelt annak, akit elmarasztaltak. Rámutatott pozitív vonásaira, hangsúlyozva, több megértéssel és bizalommal, több szívmeleggel kell az íróhoz közeledni. De a túlzott dicséretet sem kedvelte, a fölmagasztalt író babérjaiból mindig lenyesett egy keveset, hogy a dolgok egyensúlyba kerüljenek. Rekedtes hangja, görcsös erőlködése vélt vagy valós igazának megvédéséért nem mindig tett jó benyomást a jelenlevőkre. Némelyek a kákán is csomót kereső toliforgatónak tartották, amolyan kellemetlenkedő embernek. Mások meg csak fanyalogtak suta fölszólalásain, olykor agresszív kitörésein. Voltak olyanok is, akik egyetértettek vele, és biztatták, mondja csak meg, ami a szívén fekszik. Ő mindenesetre hitt abban, amiért és akiért kiállt. Beszéd közben fölgyúlt az arca, pofacsontja körül pír öntötte el, mintha láz bujkált volna bőre alatt. Igazságkereső hajlama olyan ösztönös volt, mint írósága. Támadásba csapó védekezése származásának, fajtájának, nemzetiségének üldöztetéséből fakadt. Zsidó származása és magyar nyelve a fasizmus éveiben kettős okot adott a megkülönböztetésre, a társadalomból való kirekesztésre, üldöztetésre. Teherként hordta mindezt a vállán, szegénységével együtt. Posztumusz életrajzában, a Nehéz búcsúban írta: "Azt hiszem, én csak azért maradtam életben, csak azért sikerült megmenekülnöm, mert annyira jelentéktelen és nyomorult voltam, hogy még a magyarság és a zsidóság fogalma sem fért rám." Támadó hajlama miatt gyakran összeért a bajuszunk. Tartósan azonban nem tudtam rá haragudni. Az írószövetség székházában egy ízben a gasztronómiáról beszélgettünk. Béla szóvá tette, mennyire szereti a tökfőzeléket. Jó tökfőzeléket azonban csak az édesanyja tudott főzni. Ott, Nagymihályban. Régen volt, de ma sem felejti az ízét. Közöltem vele, ha feleségem tökfőzelék főzésére adja a fejét, meghívom vacsorára. Mert ő is tud ám főzni. Abban egyeztünk meg, ha időszerűvé válik a dolog, beszólok érte az Új Szó szerkesztőségébe, s magammal viszem. ígéretemet hamarosan beváltottam... Feleségem örömére, Bélának nagyon ízlett a pörkölttel megtetézett főzelék. Nem győzte dicsérni, s elismerte, majdnem olyan jó volt, mint az édesanyja főztje. Vacsora után elkvaterkáztunk kicsit. Béla szemrevételezte egyre gyarapodó könyveimet. Hirtelen lecsapott az egyikre. Kezébe vette, s izgatottan lapozgatott benne. Babits Mihály: Keresztülkasul az életemen című munkája izgatta föl annyira. Egészen tűzbe jött a vászonkötéses könyvtől, amely a Nyugat kiadásában jelent meg 1939-ben. — Ugye, kölcsönadod? — kérdezte remegő hangon. — Nem is tudom — feleltem bizonytalanul, mert a kölcsönkérőkkel már megjártam néhányszor. — Csak egy hétig, amíg elolvasom — kérlelt Szabó Béla. — Ne félj, pár nap múlva visszakapod. Fölemelt hangon mondtam. — Ha nem adod vissza egy hét múlva, rád telefonálok. — Rendben van — derült föl az arca, és gyorsan táskájába dugta a ritka könyvet. Eltelt a hét, de Béla nem jelentkezett. Két hét múlva rátelefonáltam. Azt felelte, még nem olvasta el. Várjak türelmesen néhány napig, majd fölkeres. Egy hónap elmúltával összeakadtunk az utcán. — Kérem a könyvet! — támadtam rá. — Már több, mint öt hete van nálad. — Ja, a könyvet! — kapott a fejéhez. — Nem is tudom, hová keveredett. De megkeresem és visszakapod, ne félj! — hadarta, és gyorsan odébb állt. így folyt közöttünk a huzavona heteken, hónapokon át. Végül meguntam a hiábavaló küzdelmet könyvem visszaszerzéséért. Mikor a Mihálykapu alatt összefutottunk, keményen rászóltam. — Adod vagy nem adod?! Csak pislogott, és a fejét ingatta. — Figyelj ide! — folytattam türelmemet vesztve. — Úgy látom sosem kapom vissza tőled azt a könyvet. De legalább fizesd ki az árát. Húsz koronáért vettem. Szó nélkül húzta elő pénztárcáját és a papírpénzek közül kivett egy húszast. így szabadultam meg egy ritka könyvemtől. DÉNES GYÖRGY A HÉT 15 GONDOLKODÓ
