A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-04 / 10. szám
EGTAJAK Hajmeresztő történetek PLINIUS (i. sz. 61—113) Caius Plinius Caecilius Sccundus római államférfi és író. Kora kiváló embereivel levelezett, s leveleinek gyűjteményét ö maga adta ki. Ezekből a levelekből kora társadalmi és politikai életét ismerhetjük meg. Ez a MOSTANI PIHENÉSEM módot ad rá nekem, hogy tanuljak, neked pedig, hogy taníts. Tudniillik nagyon szeretném tudni, hogy véleményed szerint vannak-e kísértetek, van-e saját alakjuk és valamiféle hatalmuk, vagy pedig képzeletbeli tünemények, és csak rettegésünk az oka, hogy alakot öltenek. Engem elsősorban az indít rá, hogy higgyek a létezésükben, ami hallomásom szerint Curtius Rufusszal történt. Még ifjú és ismeretlen ember volt, mikor Afrika helytartójának a kíséretébe került; alkonyattájt az oszlopcsarnokban sétálgatott, amikor megjelent neki egy nőalak, magasabb és szebb, hogysem ember lehetett volna; a megrémül ifjúnak azt mondta, hogy ő Afrika geniusa, és megjósolta neki jövőjét; éspedig azt, hogy Rómába kerül, tisztségeket visel, sőt teljhatalommal visszatér majd ugyanebbe a tartományba, s itt is hal meg. Ez mind megtörtént. Ezenkívül mikor Karthágóba ért, és kiszállt a hajóból, a kikötőben ugyanezzel a nőalakkal találkozott. Bizonyos, hogy ekkor már betegség gyötörte, s megsejtette a múltból a jövőt, a jó szerencséből a balsorsot, a gyógyulás reményéről is lemondott, bár hozzátartozói közül senki sem volt ilyen borúlátó. És vajon nem rettenetesebb-e és nem kevésbé csodálatos-e az az eset, amelyet úgy mondok el, ahogy hallottam? Volt Athénben egy terjedelmes és tágas ház, de rossz hírű és elátkozott. Az éjszaka csendjében hangok hallatszottak, és ha valaki feszülten figyelt, bilincsek csörgését hallhatta, előbb távolabbról, aztán egészen közelről, majd megjelent a kísértet: összeaszott, szennytől csapzott, hosszú szakállú, zilált hajú aggastyán; lábszárain bilincset vonszolt, kezein láncot és folyton csörgette. A ház lakói félelmükben szomorú és rémületes éjszakákat virrasztónak át; a virrasztásnak betegség lett a vége, és ahogy a rémület egyre jobban elhatalmasodott rajtuk, elkövetkezett a halál. Mert bár a kísértet eltávozott, napközben a szemük előtt lebegett a kísértet emléke, és jóllehet már nem volt rá ok, ezután is rettegtek a rettegéstől. Ezért mindenki elhagyta a házat: pusztulásra kárhoztatták, és az egészet átengedték annak a bizonyos kísértetnek. De azért hirdették, hátha megvenné vagy kibérelné valaki, aki nem tud erről a szörnyűségről. Ekkor érkezett Athénbe Athenodorus filozófus; olvasta a hirdetést, s mikor meghallotta az árat, gyanút fogott, hogy mért oly olcsó; kérdezősködött, mindent megtudott, de azért, sőt csak azért is, bérbe vette. Amikor esteledni kezdett, ágyat vettetett magának a ház elülső részében, viasztáblát, íróvesszőt, mécsest kért; embereit mind beküldte a ház belső részébe, maga pedig szellemét, szemét, kezét felajzotta az írásra, hogy tétlen elméjébe be ne férkőzzék holmi kísértetképzelődés vagy oktalan félelem. Eleinte, mint akárhol másutt, néma volt az éjszaka, de aztán elkezdődött a vascsörömpölés, a bilincscsörgés; ő azonban fel sem tekintett, nem tette le az íróvesszőt, hanem keményen megemberelte magát, és feszülten figyelt; erre fokozódott a zörgés, közeledett, és már mintha a küszöbről, sőt mintha a küszöbön innenről hallatszott volna; a filozófus odanézett, és felismerte azt az alakot, amelyről beszéltek neki. Ott állt, és ujjával integetett neki, mintha hívná; ez viszont intett neki hogy várjon egy kicsit, és megint elmerült az írásban; a kísértet most az írásban elmélyedt filozófus feje mellett csörgette a láncait: ez felnézett s látta, hogy megint úgy integet, mint az imént; hát se szó, se beszéd, fogta a mécsesét, és utána ment. A kísértet lassú léptekkel haladt, mintha a bilincsei lehúznák: mikor aztán kifordult a ház udvarára, szétfoszlott, és egyedül hagyta kísérőjét; ez pedig amint egyedül maradt, füveket és leveleket tépett, és megjelölte ezt a helyet. Másnap elment az elöljáróságra, és kérte, hogy azon a helyen ássák fel a földet: LUKIANOS (i. sz. 120—180) Kísértetek háza Ügyvéd, vándorprédikátor és író. Beutazta a fél világot. Valóságos ókori újságíró. Eleme az irónia, a kíméletlen kritika és a csípős szatíra. Igazmondásával sok ellenséget szerzett magának. írásai közt novellákat, szatírákat, rémhistóriákat és paródiákat találunk. — EZT A KEMÉNYFEJŰ EMBERT — szólalt meg Eukrates — mindenáron szeretnénk meggyőzni, hogy vannak szellemek és kísértetek, s hogy az elköltözöttek lelkei itt járnak-kelnek a földön, és annak jelennek meg, akinek akarnak. — Talán arra gondolsz — szólt közbe valaki —, hogy azoknak a lelkei kószálnak köztünk nyugtalanul, akik erőszakos halállal haltak meg, például akiket lefejeztek, keresztre feszítettek, vagy akik felakasztották magukat, a természetes halállal kimúltak lelkei azonban nem! — Dehogyis — kiáltotta Eukrates —, ő az ilyesmit teljesen lehetetlennek tartja, és nem hiszi, hogy efféléket egyáltalán megláthat valaki. — Hogyhogy? — kérdezte Arignotos, és keményen rám szegezte a szemét. — Nem hiszel olyan dolgokban, amiket már majdnem mindegyikünk látott? — Éppen ezzel igazolod a kételkedésemet — vágtam rá —, hiszen egynek mindjárt itt vagyok én, aki sohasem láttam ilyesmit. Ha láttam volna, nyilván éppúgy hinnék benne, mint ti. — Ha egyszer eljutsz Korinthosba — kezdte Arignotos —, kérdezd meg, merre van Eubatidas háza; majd megmutatják neked, hogy ott van a Kraneion nevű ciprusliget közelében. Menj be a házba, és a kapusnak, Tibiosnak mond meg, hogy szeretnéd megnézni azt a helyet, ahonnan Arignotos a kísértetet elkergette, és ezzel elérte, hogy a ház újra lakhatóvá lett. — Mi történt hát ott, Arignotos? — kérdezte Eukrates. — Már hosszú ideje senki sem volt hajlandó beköltözni abba a házba—folytatta Arignotos —, de ha történetesen valaki mégis rászánta magát, azt bizony egy rémületes, szörnyen izgága kísértet nyomban kikergette. Ennek az lett a vége, hogy a ház egészen tönkrement, a teteje is beomlott, s azontúl senki sem mert oda beköltözni. Mikor én ezt meghallottam, hónom alá csaptam a könyveimet, jó sok könyvem volt, mind ilyen tárgyú s mind egyiptomi nyelvű, és még éjfél előtt bementem abba a házba, ámbár házigazdám mindenképpen lebeszélt róla, mikor megtudta, hogy hová készülök, sőt szinte erőszakkal igyekezett visszatartani, mert bizonyosra vette, hogy a vesztembe rohanok. Én azonban elmentem a házba; mindössze egy szál gyertya volt nálam; a nagyobbik szobában leültem a földre, elhelyeztem a gyertyát, és nyugodtan elkezdtem olvasni. A kísértet azt hitte, hogy holmiféle tucatemberrel van dolga, hát abban a hiszemben, hogy majd engem is rémületbe ejt, akárcsak a többieket, irtóztató alakban jelent meg, talpig szőrösen, az éjszakánál feketébben: 16 A HÉT SZÁNTÓ PIROSKA ILLUSZTRÁCIÓJA
