A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-21 / 4. szám
EGTAJAK Sorin Titel* Különös reggelek Este gondosan ellenőrizte, jól bezárta-e az ajtót, aztán megnézte, becsukta-e az ablakokat, sőt nem átallotta az ajtót el is barikádozni: az íróasztalt tolta eléje, vagy két-három székkel torlaszolta el; de ez csak eleinte volt így — az első hetekben, hónapokban —, amikor még abban a hitben ringatta magát, hogy egyszerűen tréfa áldozata; fantasztikus, voltaképpen megmagyarázhatatlan és abszurd tréfáé, ám midenképpen tréfáé. Amikor minden reggel pontosan ugyanabban a helyzetben ébredt föl, lemondott arról, hogy bármit is higgyen, fölhagyott azzal, hogy megmagyarázza magának azt az ostoba játékot, melynek áldozatául esett, és csak egyetlen dologra ügyelt: senki ne tudjon meg semmit, senki se sejtse meg az igazat. Bement a szobájába, bebújt az Szabó Ottó grafikája ágyába, és nagyon gyorsan elaludt. Aztán jöttek, igen, jöttek a reggelek... Ébredés után mindig csukva tartotta a szemét néhány pillanatig, meg sem mert moccanni, a környező zajokból igyekezett megtudni, miféle szobában van. A csönd azonban — mint rendesen — teljes volt, hamar beleunt hát ebbe a játékba, és akarva, nem akarva kénytelen volt kinyitni a szemét. Pislogott; a tekintete előtt minden piszkos, tejszerű ködbe burkolózott; ezekben a pillanatokban ismét megpróbált hazudni önmagának, azt hajtogatván magában, hogy a saját szobájában van, otthon, az ágyában, de hazudozni sem lehet a végtelenségig, úgyhogy beleunván ebbe a bújócskába, végül is tágra nyitotta a szemét. Tekintete először a mennyezetre esett; mindig más színű volt: rózsaszínű vagy kék, tapétázott vagy tapétázatlan; és egyik sem hasonlított az ő akkori, otthoni, föltáskásodott mennyezetére; egyszeriben szétfoszlott minden ábrándja és reménye: a szoba, melyben fölébredt, egyértelműen idegen szoba volt, egészen más, mint az, melyben az este lefeküdt; fölült, életunt, megtört tekintetével számba vette a körülötte levő idegen tárgyakat — most látta őket életében először—, az idő sárgította, ócska tapétás falakat, vagy éppen ellenkezőleg: a frissen festett falakat, a szőnyegeket, a székeket, a fotelokat, amelyeknek huzatát elvásta az idő, a régi fényképeket, amelyekből ismeretlen arcok néztek rá. Egyszer egy szegény egyetemista manzárdszobájában ébredt föl; az ágy melletti széken — a vizeskancsó mellett — egy leánynak nem éppen új harisnyatartóját fedezte föl. Máskor egy öreg nöcsábász jól fűtött szobájában ébredt, amelyben nehéz parfümillat terjengett. Legtöbbször azonban egy orvos magánrendelőjében ébredt föl; a szobatulajdonos foglalkozását könnyű volt megállapítani a sarokban fölállított és vaskos orvosi könyvekkel teletömött könyvespolcról. Tekintete minden reggel végigsiklott ezeken az idegen tárgyakon, csodálkozva vette számba őket, s egyre csak azt hajtogatta magában, hogy ostoba tréfa az egész, annál is inkább, mert nyitott könyv volt mellette az éjjeliszekrényen, egy éppen csak megkezdett cigarettásdoboz is, sőt egy ajakrúzs is a cigarettacsutkával teli hamutartó mellett, aztán egy csomag keksz a szőnyegen, házicipő is — neki nagyon nagy — meg egy nyitva felejtett fogkrémes tubus. Megesett, hogy szólt a rádió, vagy — ha fiatalember szobája volt — a magnetofon üresen surrogott; mindez idegenségét hangsúlyozta, azt, hogy nem szívesen látott vendég. Kiugrott az ágyból, óvakodva — mint egy gonosztevő —, hogy ne keltsen zajt, kapkodva és rettegve öltözködött, nadrágját sebtiben a pizsamájára húzta, ingét belegyűrte, és csak úgy találomra gombolta be, vizet locsolt az arcára a lavórból vagy a fürdőszobában — melyet rendszerint a hálószoba mellett talált —, tenyerét végigsimította a haján, hogy kócos haját rendbe tegye; arra még volt gondja, hogy ne nyitott nadrágban hagyja el a házat, s ujjai idegesen keresték a gombokat, aztán — bal kezében a zakója, jobb kezében a cipője — lefutott a lépcsőn, de még idejében eszébe jutott, hogy a lépcső alján fölrángassa a cipőjét; olykor lifttel ereszkedett le, ha úgy adódott, hogy a háznak liftje is volt, ilyenkor a cipőfűzőjét nem tudta megkötni, és futás közben rálépett. Ezek a szobák, melyekben reggelenként fölébredt, rendszerint ismeretlen városnegyedben voltak, mindenesetre olyanban, amelyet nemigen ismert, az épületek pedig, amelyek előtt elszaladt, fokozták a sietve elhagyott szobában oly nagyon érzett magányosságát. Végül hazaért, ahol várta a megvetetlen ágy, várták az otthonos tárgyak, a könyvei, a hanglemezei, a 12 A HÉT
