A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-24 / 26. szám
EGTAJAK szemű édesanyjukat, s a kép alatt ez a borzasztó két szó volt olvasható: "Anyánk meghalt!" E kép láttára is összefacsarodott a szívem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép, fiatal anyám is meghaljon! Az a két szem, amely oly édesen néz ránk, míg mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így, örökre!... S Ő megvigasztalt. De most nem ilyen elcsitítható félelem fogott el; végképpen, mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet rémségekkel van tele. Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édesanyáról, aki éjjel hazajár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz mostoháról, aki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronként maga a valóság. Ha még egyszer megházasodik!... S ezt ő mondta, az apám! Míg a szobában voltak, moccanni sem mertem. Visszafojtottam a lélegzetemet, s remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot! Csak egy-két percig maradtak ott, aztán továbbsétáltak. Futottam megkeresni Őt. Táncolt. Egy kissé megnyugodtam. De ettől a perctől fogva nem voltam többé kisfiú. Mintha kicseréltek volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel összevesztem, s a békákat meggóráltam. Egy új, eddig ismeretlen érzés véget vetett régi boldogságomnak. Akkor még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy: a gyűlölet. Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk jött, kifutottam a szobából, s ha csak a nevét említették, elpirultam. Észrevették a gyűlölködésemet, s faggatni kezdtek. De nem szóltam senkinek, az anyámnak se. Nelli is megtudta, hogy milyen ellensége vagyok, s kedveskedéssel akart kibékíteni. Egyszer megfogott, s meg akart csókolni; ráütöttem. Az apám kérdőre vont, de én csak egy szemrehányó tekintettel feleltem. Megbüntettek, s nem törődtek többé a dologgal. Két év múlva elköltöztünk a faluból, s én örömmel hagytam el az állomást, ahol egy ideig olyan boldog voltam. Pestre mentünk, s az új világ lassanként elfelejtette velem kicsi múltamat. Szegény Péntekről már rég megfelejtkeztem, de nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a szőke Nellire. Már nagyobbacska fiú voltam; tizenhárom vagy tizennégy éves. Egy nap látogatónk jött, s a csöngetésre én szaladtam ki ajtót nyitni. Majd leestem a lábamról: a szőke Nelli állott előttem. Egy kicsit megfogyott, s mintha ráncokat láttam volna a szeme körül. A mosolya se volt oly vidám, mint azelőtt. Igyekeztem jó arcot erőltetni, s bevezettem az anyámhoz. De mindjárt kisurrantam a szobából, s menekültem hazulról. Egész nap nem volt kedvem a játékhoz; vendégünk nagyon nyugtalanná tett. Az a szorongás fogott el, amely olyankor szokott rám nehezedni, mikor betegünk volt, s minden oly másnak, szokatlannak tűnt fel a házban; a lámpa, mely a szoba egyik sarkában égett, a bútorok, melyek nem voltak a rendes helyükön, a hang is, amelyen beszéltünk... Csak késő este mertem hazamenni. Nellit már nem találtam nálunk. De apám és anyám róla beszélgettek, halkan, hogy mi ne értsük. Nagyon szerettem volna odafülelni, de kiküldtek a szobából. Másnap nem jött el, s már-már megfeledkeztem róla. Egy délután azonban az anyám levelet kapott, s ebben a levélben valami megdöbbentő lehetett, mert anyám sírva olvasta végig, s aztán elsietett hazulról. Ijedtségemben utánaszaladtam, de csak annyit mondott, hogy maradjak otthon, s vigyázzak a kisebbekre. Visszabandukoltam. De halálos aggodalom gyötört. Az a levél csak Nellitől jöhetett. Hordár hozta, ami nálunk szokatlan eset volt. És anyám könnyei! Meg hogy elsietett! Egy egész életet éltem végig néhány óra alatt. Elképzeltem minden elképzelhető szerencsétlenséget. S elhatároztam, hogy meg fogom ölni azt a szőke lányt... Este, amikor az anyám hazajött, megtudtam, hogy csakugyan szerencsétlenség történt. Nelli, aki egy hét óta látogatóban volt idefenn, kikereste Pesten a legmagasabb házat, fölment a negyedik emeletre, leugrott és meghalt. Jól sejtettem: a levelet ő küldte. Tőlünk is el akart búcsúzni szegény. A rokonain kívül, akiknél erre a rövid időre megszállott, senkit sem ismert Pesten, csák bennünket, meg még egy urat, akit az este nálunk is sokat emlegettek. Emlékszem erre az emberre, néhány évig körorvos volt a mi kis falunkban. Nelli kilenc évig járt jegyben ezzel a doktorral; de a hosszú mátkaságnak sohase jó a vége. A vőlegény egyet gondolt, otthagyta Nellit, s eljegyezte egy pesti gyógyszerész lányát. Pedig úgy látszik, kezet adott rá Nellinek, hogy elveszi, s Nelli komolyén vette ezt az ígéretet, mint a másikat, mely velem egykor úgy meggyűlöltette a szőke, nevető leányt. TÓTH LEHEL FELVÉTELE Dénes György Prédálod a lángod Bízni, remélni mily reménytelen, ha nincs hited, értelmetlen a győzelem, s a veszteség sem kisebb a győzelemnél, mit vesztene a világ, ha nem lennél? S mit nyer, hogy itt vagy és nyűvöd magad, s agyadban kéken süt a gondolat? Belül világít, mi kívül sötét, hordod a halálra szántak köntösét. Mi az, hogy ember? Szíven üt a kérdés, az egész élet önvád s félreértés, s míg szenvedések töretnek kerékbe, az is kínoz, mit megbecsülsz: a béke. Az eget hívod, s jól tudod, hiába, a hitetlennek meddő a fohásza, gyűröd magad s prédálod a lángod, heccel a sors: ez a te világod! Gál Sándor / az ég alatt akárhányszor indul is el visszatér lehet hogy inga de lehet hogy a szél vagy egy ember — ismerős? idegen? nem számít de nem ám! s a halottak is persze jönnek-mennek micsoda nyüzsgés és sehol egy hajnal és sehol egy kakasszó A HÉT 17
