A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-24 / 26. szám

A zománc lelke Van-e egyáltalán a zománcnak lelke, vagy lelketlen? Ha van neki, vajon milyen? Ezeket a kérdése­ket kellett megválaszolniuk azok­nak, akik májusban vették a fáradságot és felgyalogoltak a pozsonyi Mirbach-palota harma­dik emeletére, hogy megtekintsék A zománc lelke című kiállítást, amely tulajdonképpen egy nem­zetközi szimpóziumnak volt a "végeredménye". Mindenekelőtt azonban örvendhetünk és re­ménykedhetünk, hogy a prágai, pozsonyi, budapesti, bécsi és poznani képzőművészeti, illetve iparművészeti főiskola hallgatói — akiknek a munkáit most lát­hattuk — I. nemzetközi szimpó­ziumukkal elindítottak valamit. A zománcnak van lelke, ha olyan kéz formálja, amelyet lélek irányít — íme, az első kérdésre ez a válasz. Igen, láthattunk lélekből, ihlet által keletkezett alkotásokat, s lelketlen vagy ál­lelkű tárgyakat, amelyeket csupán a kor divatja diktált, nem pedig az alkotó képzelet. Az egész kiállításra a "századvég és avant­gárd" nyomta rá a bélyegét. Századvég: vagyis a mi száza­dunk vége — dekadens hangula­tok, nézetek, itt-ott morbid beüté­sekkel, pl. koporsó alakú fekete fürdőkád, amelyen a fehér "fröccsentések" sikolyként hat­nak. Avantgárd: a század elején már minden furcsát, meghökken­tőt kipróbált stílusok több évtize­des agóniájának a meghosszabbí­tása, amelybe "új" elemként az ökológiai katasztrófa víziója van beépítve. Tulajdonképpen ez az egész kiállítás életmódunk és elidege­nedésünk méltó tükörképe: egy­részt a kiüresedett, puszta deko­ratív elemek dominanciája, más­részt a kiúttalanság felismerteté­sére szolgáló alkotások kiváltotta döbbenet és sötétség. Milyen hát a zománc lelke? A zománc lelke a XX. század végi Közép-Euró­­pában sötét. A napokban egy tévéfilmben, amelynek a cselekménye a II. világháború idején játszódott, egy szerelmespár a következő szavak­kal kocintott szilveszterkor: "Igyunk a sötét jövőre!" Ez a néhány szó ennek a kiállításnak a hangulatát idézte föl bennem.-imlaj-Csepűrágás Május 29-én Budapesten, a Vár­ban, tizenkét színpadon léptek fel fővárosi és vidéki színtársulatok, mellettük muzsikusok, bohócok, artisták stb. Csepűrágók volt a játékok címe. A Petőfi rádió órákon át közvetítette az esemé­nyeket, elmondhatom, hogy elég jól szórakoztam, sőt, a végén ideges is lettem, mert nem maradt másra időm; illetve dehogynem, hiszen a tévében is végignéztem egy futballmeccset (Oroszor­szág—Szlovákia 2:1), továbbá a nem kis meglepetésekkel szolgáló magyarországi választásokat is. (Győzött a Magyar Szocialista Párt, méghozzá hatalmas fö­lénnyel. Miután megvoltak a vég­leges eredmények, a győztesek vezérkara sajtóértekezletet tartott, ahol természetesen megjelent Honi Gyula pártelnök is, és noha autóbalesete miatt szegénynek a feje be volt abroncsolva, és így hasonlított a tüzes trónon ülő Dózsa Györgyre — sokkal ma­gabiztosabb és öntudatosabb volt, mint néhány héttel ezelőtt.) Köz­ben újra és újra visszaszaladtam a rádiókészülékhez és még a pozsonyi magyar adásba is bele­­belehallgatlam (a színvonala egy­re javul), például az Irodalmi mozaikba, s egyebek között meg­tudtam, hogy Barak Lászlónak ebben az évben két könyve fog megjelenni, egy leporelló és egy gyermekverskötet, az előzőt Né­meth Ilona illusztrálja, s Barak kedvesen és szerényen megje­gyezte, hogy a rajzok szebbek, mint az ő szövege; továbbá ámul­­va hallgattam Zalabai Zsigmon­­dot, aki elmondta, hogy öt köny­vet ír párhuzamosan, öt esszékö­tetet a felvidéki irodalomról, még­hozzá évszázadokat tekintve át, amihez rengeteg kutatásra van szüksége, és amit mind neki egyedül kell elvégeznie, nem úgy, mint boldogabb helyeken, ahol egész kutatócsoportok végzik az ilyen munkát. Ámuldozva hall­gattam őket, nem győztem cso­dálkozni, honnan van két bará­tomnak ennyi energiája (?). Valószínűleg nem hallgatják annyit a rádiót, nem bámulják annyit a televíziót, mint e sorok írója.-zsélyi-Újság Ron Howard rendező, akit többek között a Tűz (Backdraft, 1991) című film alkotója, ezúttal a New York Sun napilap szerkesztősé­gébe visz el bennünket. Új film­jének — Újság (The Paper, 1994) — fő témája tehát az újságírás és az újságírói hivatás írott és íratlan szabályai. Minden újságíró, főként a na­pilapnál dolgozó, nagyon jól is­meri azt a különös légkört, amely a leadás előtt uralkodik. Ezeket a perceket, amikor folynak az utol­só simítások, általában őrült mun­katempó, stresszhelyzet, ideges­ség jellemzi. Ekkor dől el végér­vényesen, mi kerül az újságba, hiszen ha már beindulnak a hatalmas nyomdagépek, nincs mód változtatásra. (Ha csak nem olyan áron, mint a fűmben...) Howard tehát egy speciális foglalkozást és környezetet mutat be, olyan embereket, akik állan­dóan küzdenek az idővel, soha nem érnek rá, és akik örökösen új témák, új "bombahírek" után rohangálnak. S noha közben ál­landó kételyek "marcangolják" őket: jó lesz-e a szám — gondo­latban már a következő lapot tervezik... Henry Hackett, a Sun újságíró­ja, általában valamikor hajnalban dől le aludni — ruhástul. Gyű­rötten ébred, s máris rohan az új címlapsztori után. Ráadásul fon­tos döntés előtt áll, új munkahely van kilátásban... Felesége, Marty szintén újságíró, de jelenleg más szerepre készül, két hete van hátra a szülésig. Marty azon töpreng, vajon lesz-e még ideje a kanrierre, ha visszamegy dolgozni? S egyál­talán van-e értelme a családnak, ha a férj alig van otthon? A mindössze egyetlen napot, 24 órát bemutató filmben több ember történetét követhetjük nyo­mon. Az Újság olyan emberekről szól, akiknek minden pillanatban fontos döntést kell hozniuk — ezek a döntések néha kellemesek, néha kellemetlenek, néha fájóak, de közös bennük, hogy mindig időhiánnyal küszködve kell őket meghozni. A forgatókönyvet David Koepp — nevét olyan filmek fémjelzik, mint a Jól áll neki a halál, a Jurassic Park stb. — a testvérével, Stephennal együtt írta, aki a Time újságírója. "A munkámban meg­szállottként keresem a tényeket, úgyhogy természetesen a film készítésénél is azt akartam, hogy minden részlet pontos legyen, mivel több kollégám is megnézi a filmet. Mindenre gondolnunk kellett, de szerencsére David tud­ta, hogy mit csinál, így képesek voltunk egy reális, pontos és szórakoztató filmet készíteni" — nyilatkozta Stephen Koepp. Ron Howard és csapata nagy­szerűen megtalálta az egyensúlyt a drámai és a komikus elemek között, vagy úgy is mondhatnám, hogy a film mindannyiunkat érin­tő, komoly kérdéseket boncolgat néha komikus, néha meg már-már az abszurditás határát súroló je­lenetekben. A főszereplőt, Henry Hackett újságírót játszó Michael Keaton képes ezekre a gyors váltásokra, komédiából azonnal váltani tud drámára, s mindezt a legnagyobb természetességgel te­szi. A feleséget, Martyt, Marisa Tóméi alakítja, aki 1993-ban a legjobb mellékszereplő kategóri­ában az Unokatestvérem, Vinny című komédiában kapott Oscar­­díjat. Alicia Clark, a vezető pozícióba került újságírónő szerepében Glenn Close-t láthatjuk. A rendező, Bemie White fő­­szerkesztő szerepét Robert Du­­vallta bízta. Őt főként a Kereszt­apa L, II. és az Apokalipszis most című Francis Ford Copolla-fil­­mekből ismerhetjük. Tóth Edit 18 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom