A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-24 / 26. szám

EGTAJAK O O Ambrus Zoltán lllfHHZ] Halász Eva illusztrációja Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyű­lölethez hasonló idegenkedést, vagy megmásíthatatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyulnak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az ember nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világismere­tünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintet­ben is csudálatosán finom szaglásról tesznek bizonyságot. — Nekem volt egy kutyám — szólalt meg egy úr, aki előbb sokáig hallgatott —, a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert a tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításba tört ki, viszont a pénzes levélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ug­rándozott körülötte, s kikísérte egé­szen a lépcsőig. — Ön csúfolódik velünk — szólt egy fiatal asszony, aki csak az imént adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez, menni. Akkor látta először az urát; a boldogtalan elté­vesztette az emeletet, s az ajtót nyitó kisasszony kitalálta, hogy: "ez az". — Nem, nem csúfolódom — felelte Dárius gazdája. — De azt hiszem, ezzel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt mondjuk: "csodála­tos!" — s nem jut eszünkbe, hogy a legtöbb álomkép megmarad álom­képnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele s megbocsátjuk neki, hogy amíg egyszer igazat mond, százszor ejt tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset, de előttem felejthetet­len. Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig. Hétéves koromig — kezdte — elég boldog fiatalember vol­tam. Egy vasúti állomáson nőttem fel, ahol az apám volt az első személy; az állomásfő. A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építőanyag nem került annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat építettek pályaház­nak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a he­lyiségei mint roppant csarnokok él­nek az emlékezetemben. Ma talán kicsinyelném ezeket a rég nem látott termeket, de az ember eleinte sze­rény. Szóval, egy egész emeletünk volt, de csak három szobában lak­tunk, mert az apámnak nem volt több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi, gyerekek szaladgáltunk a visszhan­got verő, nagy csarnokokban. S ahogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állo­máson veszteglő vasúti kocsi. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorol­nunk, de azért Péntekemmel, a pályafelügyelő fiával, minduntalan belopóztunk valamelyik első osztá­lyú kocsiba, s gyönyörű, képzelt utazásokat rögtönöztünk a tilos terü­leten. Azóta valósággal bejártam a világot; de úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt. Nyáron végre enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely voltaképpen csak egy kis mocsár volt s a békák mindig élénk kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött látogatóba isme­rősük, a szőke kisfiú. A békák és a hétéves kisfiúk rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedve­seknek találtam kovákoló játszótár­saimat. Ők is érdeklődtek papírhajó­im iránt. Mondom igen elégedett voltam hétéves koromig; a kisgyerekek bol­dogsága csak attól függ, hogy mek­kora térségen ugrándozhatnak. Hétéves koromban megismerked­tem a fájdalommal. Valami batyubálon voltunk, név­napon vagy nem tudom, micsoda mulatságon. A cécón megjelent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után lehetett; a nagyok táncoltak, az álmosabb apróságokat lefektették a rögtönzött ruhatárba. Engem valami rossz szellem ébren tartott. Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lap­pangva jött, egy szőke lány mögött, aki az apámmal sétált karonfogva. Ez a szőke lány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem jól, Nellinek hívták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is megfordult nálunk, az állomáson. S ahol megfordult, ott az egész ház visszhangzott a nevetésétől. Szeretett danolászni, s az ilyen összejövetele­ken vacsora után kettesben szoktak énekelni: ő meg az apám. Az apámnak szép bariton hangja volt: mindenki szívesen hallgatta őket. De én sohasem szerettem, hogy együtt énekeltek. Nevetgélve jöttek; engem, aki egy kuckóban pislákoltam, nem vettek észre. Nellinek folyton járt a szája, s én épp azon tűnődtem, honnan vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyű nyíl fúródott volna a szí­vembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt: — Ha még egyszer megházaso­dom, magát veszem el feleségül. — Kezet rá! — felelt Nelli. S megint nevettek. Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első kor­bácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden vérem a szívembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett, s valami végtelen bágyadt­­ságot éreztem. Ha még egyszer megházasodik!... S az én szép fiatal anyám?!... Már akkor tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg mégegy­­szer. (Abban a világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte mami a szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a gondolat egyszer már, egy pillanatra megriasztott. Akkor megígértettem Vele, hogy nem, nem fog meghalni, soha! Nem fog itthagyni bennünket! Akkor egy rajztól rémültem meg, amelyet vala­mi képes újságban láttam. A gyere­kek sírva állják körül becsukott 16 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom