A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-10 / 24. szám
EGTAJAK ketrecben, vagyis ha mégis, a/, megint csak az ember műve és szándéka. S ha mégis piszkítanak, az nem olyan undorító, és maga a természet, az ő igyekezetük nélkül is, egykettőre elmossa a szennyet. Az ember viszont egész életében, reggeltől estig folyton kénytelen takarítani maga után. Erre a tevékenységre olykor annyira ráun, hogy már arra gondol: halna meg mielőbb, hogy ne piszkítson és ne piszkolódjon többet. Az utolsó szemét a holttest, melyet szintén mielőbb ki kell takarítani a házból. Otthagyott trágyakupac. Mindehhez képzeljük bele magunkat a takarítónő szerepébe, aki folyton söpröget, mindenki után, és nem hagyhatja abba: hegyekké nőne a szemét. O a szemétnyomok alapján érzékeli az embereket: amaz nem törli meg a lábát, emez könnyelmű női szemétnyomokat hagy: letörött tűsarkot, üres illatszeres üvegcséket, a szállodai szobában széthajigált, kölnitől bűzlő, piszkos vattapamacsokat. Mert a helyszín: szálloda. yilkos tréfa már maga a szex testtájéka: a kiválasztó szervek közvetlen közelsége is. Mintha ebben is a természet megvető, szarkasztikus grimasza volna. Aminek a helye a vizelet és az ürülék szomszédságában van, nem lehet tiszta, fennkölt. A fizikailag taszító, bűzlő környezet szeméremszerveink égbekiáltó szégyenbélyege. A közösülés szemérmetlensége a szégyenen és félelmen kívül le kell hogy győzze a szenny által kiváltott undort is. A közös gyönyör olyan, mint a lakoma a kloakában. Menekülésre ösztönöz, el a bemocskolt forrástól. De képzeljenek el egy lányt, egy szürke, alázatos lányt, aki sokat dolgozik, és türelmesen várja, hogy valaki, legalább futólag, majd csak kedvét tölti vele. Ám az alkalom csak nem jön. Egy fickó már megszorongatta a félhomályos klubban, de részeg fejjel azt is elfelejtette, mit akar, félúton elaludt, és reggel már eszébe sem jutott semmi. Aztán jött egy ember, sánta, tuskólábú, aki szemet vetett rá, feleségül akarta venni, s ő megint rá is állt volna, de az emberrel történt valami, elgázolta a traktor, vagy talán elutazott, és nem jött vissza többet. A lány élete egyhangú robotban telik, és csak csendes csodálkozásra futja, hogy miért nem ébreszt kíváncsiságot senkiben, miért nem akar hozzátörleszkedni senki. Mármost az a kérdés: nem lenne-e jobb, ha vétkezne, mint hogy cipelje csenevész, ügyefogyott szüzességét?... Életünkben, mindennapjainkban a bűnbeesés eszméje ritkán jelenik meg a maga csupasz metafizikai formájában. Annyi keverékanyag, körülmény, motívum rakódik rá, hogy az egész sokkal szomorúbb és egyszersmind nevetségesebb lesz. Van úgy, hogy az embernek nincs semmi fogódzója, s akkor belekapaszkodik valami fehémépbe, aki maga is támaszt keres. Itt ez a hosszú, nyomorúságos élet, és az ember fiának nincs más a keze ügyében, mint a tulajdon nemi szerve, ott fityeg, mint a gyerek csörgője, hát miért ne játszana egy kicsit vele nyomorúságában? Vagy a nő — miért ne töltené kedvét az a nő egy ismeretlen férfival, mintha csak elmenne megnézni egy új filmet? Ilyenkor még csak a tiltott gyümölcs, a szex, a kockázatos gyönyör iránti vonzalom sem mindig van jelen, hanem csak az elvágyódás "valahova messze", meg az önsajnálal, meg az élményéhség, a vágy, hogy kilépjünk innen, hogy változtassunk a körülményeinken, sőt, a felebaráti szeretet a másik iránt, akihez egyszerűen nem tudunk másképp kedvesek lenni. Az emberi életnek ez a trivialitása nem szünteti meg, nem igazolja a vétkezést, de a trivialitás közepette a vétkezés mint olyan, a maga eredendő aljasságában is kevésbé hat ijesztően, és olyan, mint a lélek megkönnyebbülése. A vétkezés: vég, bűn, lyuk, pokol, halál, azaz csupa végletes, maximális fogalom, miközben itt a köznapokban, a mindennapi életben nincs más, csak nyomorult tengődés, aminél még a halál is jobb. TJénzhalmozás. Tudás- és tapasztalathalmozás. Olvasmányok halmozása. Gyűjtők: a numizmatika királyai, a cukorkáspapírok krőzusai. A dicsőség halmozása: még egy vers, még egy szerep. Lajstromba vett nők. Leltározott hódolók. Rovások a mesterlövész fegyverének agyán. Szenvedések halmozása: mi mindent éltem át, mi mindent kellett elviselnem. Utazások. Élményhajhászás. Felfedezések, hódítások, gazdasági növekedés. Aki többet halmozott fel, az a jobb, a tekintélyesebb, a kulturáltabb, okosabb, népszerűbb. S az általános gyűjtögetés közepette: — Boldogok a lelki szegények! L elismertük, hogy halálra ítéltettünk, s ezzel ártalmatlanná tettük magunkat. r Úgy lenne jó, hogy amikor elutazunk (vagy meghalunk), tiszta hely maradjon utánunk. Xla az a sors vár ránk, hogy valami gyilkos sugárzás pusztít ki bennünket, az tökéletesen logikus betetőzése lesz a dolgoknak. A gondolat odáig fejlődik, hogy elpusztítja saját magát. De mi a vétkük a kutyáknak, a békáknak, amelyek nem akartak fejlődni? \ zelőtt az ember a maga otthoni életében sokkal mélyebb és szilárdabb kapcsolatban állt az univerzális — a történelmi és kozmikus — élettel, mint ma. Vannak ugyan újságaink, múzeumaink, rádióink, légi közlekedésünk, ám erről a világméretű háttérről épp csak tudomást veszünk, és nem mélyedünk el benne, nem sokat gondolunk vele. Lábamon cseh cipővel, számban mexikói cigarettával olvasom a tudósítást, hogy valahol Afrikában új állam született, aztán megyek, hogy egyek egy francia húsból főtt levest. Ez a külsődleges, látszólagos érintkezésünk a világgal olyasfajta esetleges és összefüggéstelen információra emlékeztet, mint: "a kertben áll egy bodzafa, Kijevben él egy bácsika". Napjában számtalanszor hallunk a kijevi bácsikáról, de semmi jelentőséget nem tulajdonítunk neki. Ismereteink és információink mennyisége óriási, túlterhelnek, anélkül, hogy minőségi változást okoznának bennünk. Egész mindenségünket körüljárhatnánk néhány nap alatt. Repülőgépre ülünk, és körülrepüljük, anélkül, hogy lelkünk bármi táplálékot kapna ebből, csak a beáramló információ tömege növekedne. Hasonlítsuk most össze ezeket a vélt távlatokat annak a hajdani parasztembernek az életformájával, aki soha nem jutott távolabb falujából a kaszálónál, és aki egész életútját maga készítette, patriarkális bocskorában járta végig. Az ő látóköre kiterjedését tekintve szűknek látszik, holott valójában milyen tágas ez az egyetlen faluba beférő világ! Hiszen még az ebéd egyhangú rituáléja is (hasonlítsuk csak a francia boullin-hoz és a jamaikai rumhoz) univerzális értelmű fogalomkörbe illeszkedett. A böjtöket és ünnepeket betartó ember világtörténelmi léptékű kalendárium szerint élt, amely Ádámmal kezdődött, és az utolsó ítélettel ért véget. Éppen ezért volt lehetséges, hogy valami félanalfabéta szektástól némelykor olyan bölcselet telt ki, amely mélységében semmivel sem marad el a Tolsztojétól, elérte Plótinosz színvonalát, méghozzá úgy, hogy semmi más segédeszköz nem állt hozzá rendelkezésre, csak a Biblia. A parasztember közvetlen kapcsolatban állt a hatalmas teremtett világgal, és a halál a Világmindenség mélyén, Ábrahám mellett érte. Mi meg, akik újságjainkat olvasgatjuk, egyes-egyedül halunk meg keskeny, hitvány díványunkon. És az égvilágon semmi információra nincs akkor szükségünk. Az információ olyan, mint a külföldi szövetből szabott nadrág. Az a nadrág csak arra jó, hogy felvágjunk vele. Hová tűnik a látókörünk, egész tájékozottságunk, amikor lehúzzuk vagy lehúzzák rólunk a nadrágunkat? Vagy amikor a kanalat a szánkhoz emeljük. A parasztember hajdan, mielőtt fogta a kanalát, keresztet vetett, és ezzel az egyetlen reflexszerű mozdulattal összekötötte magát a földdel és az éggel, a múlttal és a jövendővel. Soproni András fordítása Szkukálek Lajos rajza * ANDREJ SZINYAVSZKIJ orosz író, Moszkvában született 1925-ben. Először főként kritikákat és tanulmányokat írt. Elbeszéléseit 1956-tól kezdve Abram Terc álnéven publikálta Nyugaton, s ezért 1965-ben lágerbüntetésre ítélték. 1971-ben szabadult, 1973-ban Franciaországba emigrált. A HÉT 17
