A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-27 / 22. szám
IGYELO gezte az eddigi tapasztalatait: — Amikor Pozsonyból Rimaszombatba utazunk, mindig nagyon boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy következik a CSODA. Ugyanis ennek a versenynek megvan a maga rendkívüli folyamata: valami megmozdul egy emberkében, azután folytatódik az egymást követő versenyeken. Fantasztikusak a gyerekek, örülnek a sikernek. Viszont nagyon elkeseredem, amikor egyes jelenlevők egoizmusát, a versenyzőtársak iránti közönyét tapasztalom. Ez a verseny alatti jövés-menésben, fegyelmezetlenségben nyilvánul meg... gyakran a felnőtt kísérők részéről is, ami elszomorító. Tudatosítanunk kellene, hogy ez egy ünnep, ahol a fesztiválszignál felhangzása után nyugodtan, tisztelettudóan, kellene viselkedni... várni az említett CSODÁT. Ennyit a versenyről. A keretműsorokkal kapcsolatban megemlíteném az anyagi korlátokat, amelyek ellenére mindent elkövetünk, hogy az összes igényt kielégítsük. Sajnos, gyakran a színvonalas műsorok alatt alig akadnak nézők. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy valójában kiknek is szervezzük ezt a rendezvényt??? Sokan felhánytorgatják nekünk, hogy Rimaszombatba hoztuk át a versenyt. Nos, az eltelt három év alatt bebizonyosodott, hogy a rendezvénynek itt létjogosultsága van. Hiszen az idén már egy adakozó főszponzort is találtunk a helybeli BALIMPEX cég személyében, és sok környékbeli támogatónk akadt. Vagyis Rimaszombat már a sajátjának tekinti ezt a versenyt, és minden téren segíti a munkánkat. Enélkül a Csemadok meghatározott központi költségvetéséből csak a felmerülő költségek felét tudnánk fedezni. Persze egy-egy rendezvény felfuttatásához évek kellenek, de a hibáinkból is tanulunk, és igyekszünk emelni a színvonalat... Az idei eredmények: VERS 1. kát.: 1. Agg Edina 2. Gálán Géza j. 3. Szénássy Szilvia II. kát.: 1. Perleczky Annamária 2. Porubszky Bernadett 3. Telekes Péter III. kát.: 1. Rácz Kinga 2. Duducz Erika 3. Czigány Zsuzsanna IV. kát.: 1. Gubík Ágnes 2. Nádasdi Péter 3. Gazdag József V. kát.: 1. Mazács Zsuzsa 2. Haulitusz Anikó 3. M. Palcsó Zsuzsanna PRÓZA 1. kát.: 1. Mikó Attila 2. Agg Edina 3. Pék Ágnes II. kát.: 1. Simon Orsolya 2. Janusek Ágnes 3. Makki Anikó III. kát.: 1. Szabó Attila 2. Kákarov Anita 3. Németh Lívia IV. kát.: 1. Stugel Tibor 2. Germán Lívia 3. Csepely Aurél V. kát.: 1. Dubovszky László 2. Cséfalvay Ildikó 3. — A gyermekzsűri díja: Mikó Attila Közönségdíj: Csepely Aurél Miskó Ildikó Fotó: a szerző Anyanyelvűnk a fontosabb! Élt egyszer hajdanában Itália földjén egy bíboros, Giuseppe Mezzofanti (1774—1849), aki arról volt híres, hogy nagyon sok nyelven beszélt. Egyes források szerint 58, mások viszont úgy tudják, hogy 102 nyelven irt, olvasott és beszélt egyaránt. Számunkra viszont az a fontos és lényeges, hogy a magyar nyelvet is ismerte. Pulszky Ferenc jegyezte fel róla: "Magyarul szólított meg, méghozzá debreceni zsíros kiejtéssel, amelyet egy magyar huszártól eltanult." Minden idők leghíresebb poliglottja úgy nyilatkozott nyelvünkről, hogy szépsége, ritmusa és hullámzása folytán nagyon alkalmas az irodalmi művek, szónoklatok és különösen a versek előadására... Mindezek az idei szavaló- és prózamondó versenyek után — beleértve a rimaszombati Tompa Mihály országos versenyt is — jutottak eszembe, valamint az is, hogy a "beszédet" nem örököljük, hanem környezetünktől tanuljuk, elsősoron szüléinktől, és nyilván anyanyelvűnk az, amelyen a legszívesebben beszélünk. Ha környezetünk valamelyik tájszólásban beszél, akkor annak íze, de lehet ügyetlensége is kiérződik kiejtésünkön. Anyanyelvűnket természetesen fejleszthetjük, kiejtésünk megszépülhet, vagy ahogyan a szakemberek mondják "kitisztulhat", csak élni kell az "örökölt" adottságainkkal. A minap a pogrányi iskolában a fentiekből csupán annyit mondtam Lydik Kamillának és Brath Gabriellának, a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny résztvevőinek, hetedikes kislányoknak, hogy hallottam egy Magyarországon élő kislányról, aki naponta két órát foglalkozik, gyakorolja anyanyelvűnket. Megkérdeztem, mi erről a véleményük? A lányok mosolyogtak, pironkodtak egy kicsit, aztán Lydik Kamilla megszólalt: "Ez egy kicsit sok... Az iskolai, járási, területi és az országos versenyek előtt, mi is sokat gyakoroltunk Révész tanító nénivel, de a két óra soknak tűnik" — hangzott a válasz. — Veletek már találkoztam egy másik országos döntőn a lévai Ki, mit tud? vetélkedőn. Melyik volt a nehezebb? — A Ki, mit tud? vetélkedőn népdalt énekeltem, és figyelemmel kisértem a vers- és prózamondókat is. A Tompa Mihály versenyen prózát, Benedek Elek meséjét mondtam, de a döntőbe nem jutottam be. A III. kategóriában, amelyben indultam, nagy volt a konkurencia, nagyobbak voltak az igények, de nem csalódtam, örülök, hogy ott lehettem — válaszolta Brath Gabriella. — Engem az zavart egy kicsit — kezdte Lydik Kamilla —, hogy a versmondásban "összecsapták" mindhárom kategóriát, és aztán hol egy másodikos, hol egy ötödikes következett, nem tudtam odafigyelni a velem egy kategóriában versenyzőkre, és ez bántott egy kicsit. A Ki, mit tudón első lettem, Rimaszombatban nem jutottam be a döntőbe. — Ismerkedtetek, szereztetek új barátokat? Szinte egyszerre válaszoltak a lányok. Elmondták, hogy a Gálán testvérekkel voltak együtt a legtöbbet. Géza az I. kategóriában 2. díjat ért el, nagyon szurkoltak neki. Nagyon remélik, hogy jövőre is eljuthatnak Rimaszombatba. Miközben a gyerekekkel beszélgettem, láttam, hogy Révész tanító néni itt-ott összevonta szemöldökét. Megkértem, hogy mondja el véleményét: — Mondandó és kifogásolnivaló is lenne sok, mert nem minden arany, ami fénylik. De túl a kedélyállapotokon, elmondanám, hogy a szereplőknél a színészkedést, a túljátszást kifogásoltuk, a döntőben viszont szembetűnő volt a hatásvadászat. Nagyon eltévelyedhetünk az anyanyelv k v i Révész tanító néni, Lydik Kamilla és Brath Gabriella ápolásának, tisztaságának céljaitól. Ám ezekről talán jobb lenne, ha az illetékesek, a zsűri vagy más szakemberek szólnának, és elmondanák világosan törekvéseiket, vagyis hová, merre tart a vers- és prózamondók versenye? — Volt szakmai megbeszélés? — Szakmai megbeszélés nem volt, de a kulisszák mögött folytak az eszmecserék. Csak a vak nem látja, hogy kik jutnak, vagy nem jutnak díjakhoz. Elég, ha rátekintünk az Új Szóban közölt névsorra, mintha a Bodrogközben vagy a Zoboralján nem is folyna a magyar nyelv tanítása. Valami van abban, amikor azt mondják, hogy én a te gyerekedet, te majd az enyémet, akit én készítettem fel, helyezd előnybe! — De mit jelent ez szakmai szempontból? — Látszatra kevés, de mégis sok köze van a szakmához annak, amit eddig elmondtam. Vegyük figyelembe még azt is, hogy a vers- és prózamondás nemcsak alkati, hanem elsősorban ösztönösen lelki, érzelmi kérdés is. Éppen ezek teszik jellegzetessé, gazdaggá, színessé egy-egy vers vagy próza előadását. Az ötödik perc eltelte után — a selejtezőkben — leszólítani egy gyereket a színpadról, befejezetlenül abbahagyatni vele előadását, bizony nagyon közönyös és elkedvetlenítő dolog. Inkább megértésre, támogatásra lenne szükség! — Most egy más kérdés, milyen volt a rimaszécsi Mikó Attila? — Tavalyi sikerét megismételte, nem maradt el a közönség tapsvihara és a zsűri értékelése sem. ízes, eredeti, gömöri tájszólásban beszél, nagy tehetség, de nem tudom, mit fog kezdeni magával, ha megérti, hogy az ő megnyilvánulása bizony eltér a köznyelvi beszédtől, nem beszélve a színpadi beszédtől, ami még a köznapi beszédtől is eltér... Úgy hozta sorsom, hogy az idén részt vettem iskolai, járási és területi vetélkedőn is. Az országosra sajnos váratlan nehézségeim miatt nem jutottam el. Nagycétényben az iskolai versenyen úgy láttam, hogy a tanítók, szülők és a gyerekek is nagyon komolyan veszik a vers- és prózamondás céljait. A falu lelkipásztora, Ferenc atya is ott volt a zsűriben, ő adta át a díjakat a versenyzőknek. Szepsiben, a járási vetélkedőn a Csemadok dolgozói, Boda Ferenccel az élen megtettek mindent, hogy a verseny sikeres legyen. Ugyanazt tették a regionális kulturális otthon dolgozói, valamint a járás magyar tanítói is. A gyerekek lelkesedése is lankadatlan volt. A vers- és prózamondó versenyek legyenek ünnepélyesek, de az ünneplések közepette egy pillanatra sem feledkezzünk meg arról, ami az egyetlen cél: anyanyelvűnk ápolása, továbbadása és megőrzése Dél-Szlovákia minden régiójában. Motesiky Árpád A HÉT 5
