A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-27 / 22. szám
EMBERNEVELŐK Janiga József — a művésztanár • Talán egyetlen kisvárosnak sincs annyi tájfestője, mint Párkánynak, ami bizonyára nem véletlen. Persze, akiben nincs veleszületettadottság, hiába próbálkozna a szépség megörökítésével, legfeljebb csodálója lehet, amihez ugyancsak némi érzék kell. Te két dolgot vállaltál: festői tehetséged kiművelését és pedagógusként az esztétikum iránti érdeklődés felkeltését. E kettős pálya bizonyosfajta kettős életmódot kíván, legalábbis a dolgok kétféle megközelítését. Hogy épül be ez a lelkivilágodba? — Nem készültem pedagógusnak, de tanulni akartam, ezért jelentkeztem a Nyitrai Pedagógiai Főiskolára, ahol a rajz szakot választottam. Úgy gondoltam, hogy ezáltal közel leszek a rajzoláshoz és a festéshez, amit kicsi gyermekkoromtól művelek. Nyitra meg is hozta számomra az első sikereket, azt, hogy már diákként önállóan kiállíthattam munkáimat. Később megszerettem a tanítást is, s ez a kettősség mindmáig megmaradt bennem, de természetesen inkább festőnek érzem magam. Ha az iskolában vagyok, minden tőlem telhető igyekezettel foglalkozom a gyerekekkel, de ott sem tagadom meg magam. Előfordul, hogy magammal viszek egy-egy illusztrációt, és ott dolgozom rajta a gyerekek szeme láttára, miközben érdeklődéssel figyelik, mit csinálok. • Tanítani sokféleképpen lehet... — Szerintem a pedagógiai adottság hasonló, mint a költői, zenei, rajzolási vagy a színészi. Erre is születni kell. A gyerekek csodálatosak, magukkal tudják ragadni az embert, nehéz szóban kifejezni, mi játszódik le ilyenkor bennem. Megpróbálok visszajelezni, s valahogy így jön létre közöttünk az együttműködés. • Művészeti alapiskolában (régebbi nevén népiskolában) tanítasz. Egy időben az volt az érzésem, hogy a szülők egy kicsit sznobizmusból járatják gyerekeiket zenére, idegen nyelvekre, rajzra. Neked, aki belülről látod mindezt, mi a véleményed erről? — Lehet, hogy van olyan eset, amikor a szülő mindenáron "valakit" akar faragni a gyermekéből. Tapasztalatom, hogy nem ez a jellemző. • Úgy hírlik, hogy ebben az iskolatípusban több lett a tandíj, és még emelkedni is fog. Mennyire befolyásolhatja ez a jó képességű gyerekek sorsát? — Háľ Istennek a tandíj még csak kis mértékben emelkedett, és szeretném remélni, hogy már így marad. Ellenkező esetben bizony előfordulhat, hogy sok szülőnek nem lesz lehetősége gyermeke további taníttatására, s lehet, hogy éppen a legtehetségesebbeket sújtja a dolog. • Mégis milyennek látod a művészeti alapiskolák jövőjét? — Abban bízom, hogy továbbra is fennmaradnak. Szükség és igény van rájuk, mert olyasmit tudnak nyújtani, amit más intézmények nem. Tehát nem lehet őket helyettesíteni. • • Milyen sikereid voltak mint pedagógusnak? — A legnagyobb talán az, hogy a gyerekek örömmel járnak az óráimra. Természetes, hogy a képességeik nem egyformák. Kérdés aztán, hogy a tehetség mennyire esik egybe a kitartással és a szorgalommal. Az alapokat igyekszem a tőlem telhető módon megadni, a további eredményesség már csupán rajtuk múlik. Nagyon fontos tényezőnek tartom az önművelést. Bizonyos dolgokat bizonyos fokig lehet tanítani, az iskola igen sokat adhat: képezhet, fejleszthet, de azon túl már minden az egyéniségen múlik. • Te kitől tanultál festeni, kik voltak a mestereid? — Mondhatnám, szinte eszmélésem óta rajzolok, festeni csak később, tíz-tizenkét éves koromban kezdtem. Az iskolában is felfigyeltek rám, és hetedikes koromban már kiállításom is volt. Ezt úgy kell érteni, hogy a párkányi iskola tornatermében Brigan Dezső egy nagyszabású politechnikai kiállítást rendezett, ahol én a munkáimmal egy Önarckép (tusrajz) 1989 külön tablón szerepeltem. A rajzot Bitter Károly tanította. Mindkét tanító bácsit igen szerettem, mert emberségesek, kiváló pedagógusok voltak. Hogy mestereim kik voltak, elég nehéz lenne konkretizálni, a szó szoros értelmében nem is voltak ilyenek, így azt is mondhatnám, autodidakta vagyok. Igazi festőt először Helembán láttam, Bánsághi Vince volt az, akihez Német Laci barátommal többször is ellátogattunk. Később Barta Gyulával is megismerkedtem, aki időnként hazalátogatott Párkányba, s néha magával vitt, "ki a tájba", ami nekem igen nagy élmény volt — együtt festhettünk. Mindjobban erősítette bennem a vágyat, hogy én is festő legyek. Közben rengeteget olvastam, "szakirodalmat" is, monográfiákat, művészi albumokat nézegettem. Mivel kevés pénzem volt, eleinte a városi könyvtárból kölcsönöztem könyveket, majd amikor gimnazista lettem, kedves tanáraim egyike Nagy András kölcsönadta a Művészetek története című lexikonját, melyet elejétől a végéig elolvastam, s rövid kivonatot is készítettem belőle. Ebből ismertem meg a különböző sítlusokat, művészi irányzatokat, s erőt merítettem a további munkámhoz. Főiskolás koromban pedig szinte minden zsebpénzemet könyvekre költöttem. Példaképem a későbbiek során több is lett, elsősorban olyan, akihez hasonlóan gondolkodom vagy a szemléletem rokon az övével. A koraiak közül ilyen volt Szabó Gyula, akit az egyetemes művészetben is igen nagyra becsülök. Példaértékű számomra Borsos Miklós, aki bár festőként indult, de szobrász lett, ám csodálatosan tud hatni írásai és egész művészi szemlélete által. Aztán szerettem Bácskái Bélát, aki úgy festette meg a gömöri tájat, ahogyan én szeretném festeni a Csallóközt. • Ne vedd hízelgésnek, de senki sem tudja úgy visszaadni a Csallóközt — írók sem —, mint ahogy te, az "idegenből jött" festő. Úgy hozzánőttél, akárcsak Egry József a Balatonhoz. — Ez valószínűleg azért van, mert itt élek, és én csak azt tudom őszintén csinálni, amit naponta megélek. Különleges művészi programom ugyan nincs, de magát a művészetet szent dolognak tartom. Minden túlzás nélkül mondom ezt. Hogy ennek a munkámnak milyen az eredménye, megítélése nem az én dolgom. Sohasem tartottam magam "világmegváltó zseninek", én csak festő vagyok, aki végzi a maga dolgát, hasonlómód, mint a parasztemberek, ahogy a természet diktálja, sugallja. Azt is mondhatnám magamról, hogy a színek napszámosa vagyok, ám ez számomra élmény, vagy olyan, mint a mindennapi kenyér. • Mint már utaltál rá, illusztrációkkal is foglalkozol. Mennyire tudsz együttműködni az írókkal? —Valamikora Nő című hetilapnál kezdtem illusztrálni, aztán jött a Kis Építő (most Tücsök), a Tábortűz, az A Hét és az Új Szóban is jelennek meg rajzaim. Egy időben dolgoztam a tankönyvkiadónak is. Úgy érzem, a gyermekvilág, a mese áll hozzám közelebb, ezért mindig szívesen vállaltam ilyen munkákat. Ha pedig az írás hangvétele hasonló az én mondanivalómhoz, akkor kettős örömmel és élvezettel végzem a feladatot. Nemrég, egyszerre két ilyen öröm is ért. Múlt nyáron a Kalligram Kiadó jóvoltából illusztrálhattam Kányádi Sándor gyermekverseit, utóbb pedig Móra Ferenc meséit. Mindkettő csodaszép élmény volt. • Mit jelentenek számodra a visszajelzések, a kritika? — Sokat. Bár kiállításaim mind úgy jöttek létre, hogy felkértek rá. Én sohasem kértem, hogy kiállíthassak, de mint lehetőséget, nem szoktam elutasítani, a meghívásokat megtiszteltetésnek vettem. így aztán sok községben megfordultam, bemutattam képeimet, s úgy éreztem, mindenütt szeretettel fogadtak. Ezek a találkozások számomra nemcsak fontosak, hanem felemelőek, megerősítenek, hogy továbbra is higgyek abban, amit csinálok. Sok jó kritikát, meg persze elmarasztalót is kaptam. Fontosnak tartom az emberek véleményét, mindenkit meghallgatok, mondanivalóikat mérlegelem, s aztán végzem, a munkámat tovább, ahogyan tudom. Es reménykedem, hogy törekvésem nem hiábavaló. CSICSAY ALAJOS 6 A HÉT
