A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-27 / 22. szám
OTTJÁRTUNK fokozatosan eljuthattak a kezdetekig. A másik kihívást az a körülmény jelentette, hogy számos idevágó kérdésben maga a szakma is eltérő módon vélekedik, tehát a versenyzőknek még arról is illett ezt-azt tudniuk, hogy az álláspontok ütköznek, s meglehet, ugyanarról két homlokegyenest eltérő nézet van forgalomban, amelyek közül — ma még legalábbis — csupán a rokonszenv alapján lehet választani. Szerencsére a kérdések összeállítói is tisztában voltak ezzel, és nem nagyon mélyedtek bele ezekbe a problematikus témákba. A segédanyagként kiosztott Honismeret-különszám egyébként észszerű módon adagolta a tudnivalókat, s bőséges irodalomjegyzékével kellő támpontot is nyújtott az alaposabb felkészüléshez. A felsorolt művek mintegy 70 százaléka annak idején hozzánk is eljutott, s elvben bármelyik nagyobb könyvtárban beszerezhető volt. Mivel a kérdéseket Magyarországon állították össze, az itteni szervezők és zsűrik kész tényekkel kellett, hogy szembenézzenek, a verseny egyes fordulóinak lebonyolításakor már csak lényegtelen módosításokat hajthattak végre. A legtöbb zavart sajnálatos módon az ún. játékos feladatok okozták; ezeknél igen gyakran a vakszerencse nagyobb súllyal esett latba, mint a tényleges tárgyi tudás, arról nem is szólva, hogy sok időt elfogyasztottak. Arról is lehetne vitatkozni, vajon milyen szempontok alapján határozták meg a maximálisan adható pontszámokat olyan feladatok esetében, ahol a helyes válasz egyetlen szó volt. Ezt azért éreztem lényegesnek, mert a zsűri tagjaként sokszor kerültem nehéz helyzetbe, amikor egy-egy jól felkészült csapat éppen egy ilyen banánhéjon csúszott el, s veszített az indokoltnál jóval több pontot, amit aztán az ún. kreatív feladatoknál (ahol a versenyzők leleményessége, megjelenítő és előadókészsége volt az elsődleges) már nemigen tudott bepótolni. Őszintén sajnáltam, hogy a versenyzőknek nem nyílt jóval több lehetőségük a szóbeli válaszadásra, ebből ui. sokkal egyértelműbben kiderült volna a tényleges anyagismeret és az összefüggések megértésének foka. Néhány versenyző azt is kifogásolta, hogy időnként a történelmi tények háttérbe szorultak a mondabeli elemek mögött, az előre megadott feladatok (ezekre már otthon készülni lehetett) értékelése pedig szemmel láthatóan a zsűrit is tanácstalanná tette. Mindezen bonyodalmak ellenére azért bízzunk abban, hogy jövőre még több szlovákiai magyar csapat benevez e háromrészesre tervezett vetélkedősorozat következő fordulójára. Görföl Jenő — Lacza Tihamér (Fotó: Görföl) Bodrogközi kisiskolák A hetvenes évek településrendezési kampányának "eredménye" az iskolák, főként a magyar kisiskolák megszűnése volt. Ez történt az Ung vidékén és a Bodrogközben is. Ám mindjárt el kell mondanunk azt is, hogy 1989-ben a Bodrogközben és az Ung mentén az emberek, a szülők és a polgármesterek éltek a lehetőséggel, és újra megnyitották iskoláik kapuit. Nem nehéz elképzelni, hogy az újrakezdés nem volt könnyű, mert amit egyszer már elvettek tőlünk, vagy önként odaadtunk, nagyon nehéz visszaszerezni. A másik és nagyon lényeges dolog az, hogy a bezárt iskolák hosszú éveken át teljesen más célokat szolgáltak — mindegyiknek megvan a maga szomorú története —, így gyorsan fel kellett őket újítani. A pénzhiányt gyakran a polgármesterek leleményessége, a szülők és a falu önfeláldozó munkája tudta csak pótolni. Újranyitotta kapuit az abarai, ágcsernyői, tiszacsernyői, bácskai, bári és a zétényi kisiskola. Bodrogközi tartózkodásunk idején nem tudtuk mindegyiket meglátogatni, de ellátogattunk Ágcsernyőre és Kistárkányba. Először Ágcsernyőre vezetett utunk, a 465 lelket számláló falucskába, amely talán a református Bocskayak idején élte fénykorát. Ekkor építették a templomot is, amelyet 1638 táján megújítottak, átalakítottak. Az 1—3. osztályú magyar iskola is ott található a templom közelében, két osztálya közül az egyiket a gyerekek átöltözésére használjak. Megalakulása (1991) óta Kovács Magdolna itt a tanító és igazgató néni. Mielőtt még benyitottunk volna hozzá az iskolába, megtudtuk, hogy az emberek szeretik a tanító nénit és amikor át akarták helyezni máshová, keményen kiálltak mellette. Azt mondják, Berta Sándor polgármester is szívén viseli az iskola sorsát. — A községnek 430 magyar lakója van, hány gyerekkel kezdték a tanítást négy esztendővel ezelőtt? — Tizenhárom gyerekünk volt, most 15-en vannak, a gyerekek száma érvől évre változik. Jövőre öt elsősünk lesz, de ugyanennyi megy el a bélyi felsőbb osztályba. — Hányán jelentkeztek szlovák iskolába? — Az óvodában hat gyerek van, aki jövőre lesz iskolaköteles, ezekből mint említettem, öten jönnek hozzánk, és egy megy majd a tiszacsernyői szlovák iskolába. Ezen a vidéken — elmondhatom, mert már a huszonnyolcadik évet kezdtem ezen a pályán —, a szülők ragaszkodnak anyanyelvükhöz, és azt óhajtják, hogy őseik nyelvén tanuljanak gyermekeik is. — Milyen az iskola kapcsolata a faluval és a Csemadokkal? — A polgármesterünk és a többi önkormányzati képviselő is, ha másként nem, akkor erkölcsileg támogat, aminek sokszor nagyobb jelentősége van, mint bármilyen adománynak. Ennek köszönhetően zavartalanul folyik a tanítás, a legszükségesebbek, így a segédeszközeink is megvannak. A Csemadok pedig különösen a kultúrműsorok felkészítésében anyagilag is segít... Körülnéztünk még az osztályban és jó érzéssel búcsúztunk a csillogó szemű gyerekektől és Kovács Magdolnától, a tanítójuktól. Kistárkányt azért választottuk, mert a Csemadok irodájában Királyhelmecen azt hallottuk, Kistárkányi iskolások és Horváth hogy a kistárkányi iskolában bábjátszó csoport is működik Horváth Erzsébet igazgató néni vezetésével. Ám a komáromi születésű és Nyitrán végzett igazgatónő egy kissé morózusan fogadott. — Múltunk van, jelenünk nincs, de Ígérhetem, jövőnk az lesz! — mondta határozottan, majd hozzáfűzte: — Miután gyermekgondozási szabadságra mentem, a helyetteseim szinte lerobbantották az iskolát. Már rég festetnünk kellene, de a pénzzel úgy gazdálkodtak, hogy április elejére elfogyott a szén. Még szerencse, hogy az esőzések ellenére is enyhült az idő. Különben nem tudnánk tanítani, mert igazán csak annyi tüzelő maradt, hogy reggel be tudunk gyújtani. — Mit jelent az, hogy nincsen jelenünk? — firtattam. — A jelen éppen ezeket az állapotokat jelenti, amikor még vizünk sincs, mert leszerelték a búvárpumpát, de újat nem hoztak helyébe. Ezeken a kicsiségnek tűnő, de bosszantó dolgokon túl kell lépnünk, aztán jöhet a Erzsébet tanító néni jövő, a komoly, zavartalan munka, a tanítás. — Hány gyerekre vár majd a jobbuló jövő? — Jelenleg 19 gyerekünk van, de jövőre 12 gyerek lép majd az első osztályba és a nagytárkányi felsőbb osztályokba távozókat leszámítva, összesen 27 gyerekünk lesz. Ez egy kicsit sok lesz egy osztályra, de talán majd a következő esztendőkben két osztályt is nyithatunk. Reméljük, sikerül majd visszaszereznünk a szülők bizalmát... Egy kissé elméláztam a kistárkányi iskola esetén, és arra a megállapításra jutottam, hogy a pedagógus energiájára, munkakedvére és akaraterejére még soha nem volt oly nagy szükség, mint napjainkban. A példamutatás, a jól felkészített gyerek, a jeles tanulmányi eredmények többet bizonyítanak minden meggyőzni akaró és visszafogó hatalomnál. MOTESIKY ÁRPÁD (Fotó: a szerző) A HÉT 3
