A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-20 / 21. szám
UNIA »PMM Kül- és belföldön egyaránt így ismerték meg azt a fiatalembert, akit a sors Görbe Nóra örökké későn érkező hűséges kísérőjének, bugyuta papucsvőlegényének rendelt. Aztán hirtelen "macskává vedlett" a Madách Színház szuperprodukciójában, amelynek 1981 óta állandó tagja. Úgy tűnik, hogy szereti a nagyszériás előadásokat, hiszen Ray Cooney darabja, a Páratlan páros is vészesen közelít az ötszázadik előadáshoz. Szerednyey Bélával néhány perccel fellépés előtt beszélgetek. — Izgulós típus? — Nem nagyon izgulunk már, mert a Páratlan páros, jóval túl van a négyszázadik előadáson. Ez egy angol darab, amely hat éve megy. A kétszázötvenedik előadás körül kezdtük érezni, hogy a szövegek elvesztik jelentéstartalmukat, és már csak a ritmus vezet bennünket. Ilyenkor izgulok egy kicsit, mert újból át kell venni az egész szöveget... Többféle tanulás van. Van vizuális tanulás, amikor még emlékszem, hogy az adott szöveg a szövegkönyvben hol volt, utána van az értelmi tanulás, amikor tudom, hogy miről szól az a mondat, és a sok előadás folyamán már csak a zenéje marad meg a szövegnek. Ha ebbe a zenébe belecsúszik egy hiba, egy baki, egy másik végszó a partner részéről, akkor hirtelen megáll a gépezet. Legjobban ezektől a "slusszoktól" félünk. — Hogyan tanul szöveget? — Gyorsan és könnyen. Viszont hamar felejtek. — Önt elsősorban a Linda sorozatból ismerik, amelyet nemrégen a Szlovák Televízió is megismételt. Kellemes volt a forgatás? — Főiskolás voltam még, és a Fészek Klubban vetítették a Rocky I című filmet. Utána odajött hozzám a Linda sorozat rendezője, és megkérdezte, hogy vállalnék-e nyárra munkát egy kedves kis krimisorozatban, mivel állítólag hasonlítok a Stallonera. Az első részt megnézte a televízió szórakoztató osztályának főnöksége, és úgy döntött, hogy legyen belőle sorozat. Mivel nagyon szeretem Budapestet, és a sorozat a főváros legszebb részein játszódik, csodálatosan éreztem magam a forgatások alatt. Forgattunk Budapest minden hídján, minden aluljáróban, és bejártuk a legszebb helyeket. — A filmben papucsfigurát alakított, otthon is ilyen? — Hát melyik férfi nem papucs? — Van olyan szerep, amit szeretett volna eljátszani? — Nem, nincs. Én lebeszélem magam a szereplésről. — Utasított már vissza szerepet? — Igen. Egészen furcsa, hogy főszerepet is visszautasítottam, mert úgy éreztem, nem nekem való. Ez többször előfordult, és persze rögtön megsértődött, aki rám osztotta. Én nem szeretnék egy főszerepben megbukni. Tudom, hogy mire vagyok képes és mire nem. — Ennek ellenére bukott már meg szerepben? — Hogy lekopogjam, teljesen nem. Az utolsó pillanatban valamit mindig kitaláltam. — Ön pályája kezdete óta a Madách Színház tagja. Ennyire jól érzi magát itt, vagy máshova nem hívták? — Mind a kettő igaz. Aki nevet szerzett, és egy színháznál sokat foglalkoztatják, azt a másik színház nem hívja, mert minek hívja, ha egyszer ott jól érzi magát. Én soha nem mentem még sehova, hogy szevasz, ne haragudj, hívjál már meg, mert el szeretnék menni a Madáchtól. Azt hiszem, hogy a szerződtetések általában így mennek. Csak a sztároknál fordulhat elő, hogy egy másik színház rendezője meglátja, és elhívja. — Érzése szerint Ön a sztárok közé tartozik vagy a másik vonalba? — Ezt én nem tudom megállapítani. — Ha ennyire elégedett, gondolom, jó körülmények között él. Megmondaná, milyen kocsija van? — Jelen pillanatban egy hétköznapi Mazdám van, de szeretnék egy Ferrarit, csak az huszonöt millió forintba kerül... — Ön négy éve nős, és bár még nincs gyermeke, de ha lesz, rábeszéli a színészkedésre ? — Ezt neki kell eldöntenie. Természetesen segíteném, ha ezt a pályát választaná, de nem beszélném rá, és ellene sem lennék. — Mennyire telített most a színi pálya ? — Azt mondják, hogy sok az eszkimó, és kevés a fóka. A televízió gyakorlatilag már két éve nem működik, amióta nincsen pénz. A rádióban egy egészen szűk réteg dolgozik. A szinkron az, ami dolgoztatná az embereket, ott meg olyan nagy mennyiségű munkát kell elvégezni kevés pénzért, hogy az ember szabad ideje ettől többet ér. Marad tehát a színház, itt kell megkeresni azt a pénzt, amiből az ember meg tud élni. — Vannak haragosai ? — Természetesen vannak emberek, akik utálnak, mert én kapom a jobb szerepeket, de akarattal senkivel nem vesztem össze. — Ha valaki megsérti vagy megbántja, hogyan reagálja le? — Élesen. Csak látszólag vagyok nyugodt ember. — Hogy áll a sporttal? — Focizgatok a színészválogatottban, teniszezgetek, nyáron lovagolok, télen meg síelek. — A ma esti darabban együtt játszik az egyik legszebb magyar színésznővel, Tóth Enikővel. Izgalmas ez a dolog mint férfinak is? — Persze, hogy izgalmas dolog, ugyanakkor meg például az is elképzelhető, hogy Bo Dereket is unja már valaki. Enikővel egy padban ültem a főiskolán, régen megszoktuk egymást. O is megszokta az én szépségemet, én is az övét... BEKE ISTVÁN
