A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-20 / 21. szám
GONDOLKODÓ Magyar nyelvi ä különfejlődés b a Kárpát-medencében Aszimmetrikus a kétnyelvűség olyan értelemben is, hogy a magyar anyanyelvűek közül nagyon sokan csak anyanyelvjárásukat ismerik és használják, az államnyelvnek pedig a kiművelt, emelkedett változatát. Ez is olyan tényező, amely a nyelvcsere irányába hat, hiszen a hivatalos nyelvet az érvényesülés nyelveként még vonzóbbá teszi. A tapasztalat valóban az, hogy a neofiták feltűnően tisztán beszélik új nyelvüket, mint ahogy a Kárpát-medencében a hazafiúi buzgalom is túlteng bennük. Nem jellemző ugyan, de nem is kizárt, a fordított aszimmetria sem. Ahol a magyarság tömbben él, és az egyes településeken többségben van, ott előfordul, hogy a kisebbségi nyelv a közös kód, ilyen értelemben lokálisan lehet domináns. (A Székelyföld kisvárosaiban és a székely falvakban ez nem ritka, mint ahogy — tudomásom szerint — Dél-Szlovákia magyar többségű területem is előfordul.) 8. A kevertnyelvűség már nem annyira a bilingvizmus körébe tartozik, inkább a nyelvi erózió általánosabb tünetcsoportjába. A nyelvi erózió egyfajta kollektív afázia. Ennek folyamata mint öko- és szociolingvisztikai probléma szakmailag is érdekel bennünket, de mint kisebbségi és nemzeti nyelvi ügy még inkább, hiszen ez vezet el közvetlenül a tömeges és gyors nyelvcseréhez. A határon túli magyar közösségek számbeli veszteségei döntően két tényezőhöz kapcsolódnak: az egyik az elvándorlás, a másik a nyelvi erózió végpontját jelentő nyelvcsere. A nyelvi erózió tüneteiről nem szeretnék részletesen szólni, noha a nyelvművelő szakirodalom bőven szolgáltat példákat a fölösleges átvételekre, a tükörszerkezetekre és tükörfordításokra, a rejtett szemantikai hatásokra, a mondat és a szöveg gyakran még rejtettebb zavaraira. Képletesen szólva a nyelvi erózió szórendi és intonációs zavarokkal kezdődik, lévén ez nyelvünk legérzékenyebb felülete, és azzal fejeződik be, hogy a beszélő semmit nem őriz már anyanyelvéből, csak egy népdalt vagy egy imát, amelynek a szövegét sem érti. A legmaradandóbbak a közlés hagyományos, nem verbális módjai és műfajai: a népzene, a tánc, a népművészet. Nem véletlen, hogy éppen a leginkább veszélyeztetett szórványterületeken, ahol az erózió a verbális nyelvi kódot már szétmállasztotta, a moldvai magyarok körében vagy a Mezőségen a legélőbb a népzene és a tánc, ott élnek legtovább az archaikus népi imádságok. 9. Hogyan is állunk tehát a magyar nyelv relatív egységével, a határon túli régiók nyelvének divergens változásával? A szakirodalom gyakran erős elfogultságot tükröz, olyan szemléletet, amely eleve úgy tünteti föl a nyelvi normákat, a nemzeti nyelv normáit, mint amelyek valamely feltételezett központból hullámszerűen haladnak a szélső régiók irányába, az országhatáron pedig többnyire elakadnak. így az anyaországot az egységes normatív nyelvhasználat jellemezné, azon túl pedig nincs más, csak regionalitás. Talán mondanom sem kell, hogy az anyaországban is vannak nagyon karakterisztikus nyelvi tájak, és hogy a regionalitás a beszélt nyelvben mindenütt érzékelhető. Sőt olyan újabb különfejlődés is tapasztalható, mint éppen a központi részeken a zárhangok kemény, gyakran már hehezetes ejtése, az indokolatlanul emelkedő beszéddallam, a felszólítást kísérő kérdő intonáció, olyan új szóhasználati formák, amelyeket nem az Akadémia irányít, hanem az utca, a kereskedelem vagy a piac. A nyelvhasználat természetéből ered, hogy az anyaországi beszélők és a nyelvészkollégák is a szélső területek regionalizmusait érzékelik, mi pedig gyakran az anyaországi regionalizmusokat és az ottani különfejlődés jelenségeit. Azt sem lehet állítani, hogy az emelkedett normatív változat, a nemzeti nyelv teljesen hiányoznék a szélső régiókban. Mindenütt születnek fontos szépirodalmi alkotások, mindenütt jelennek meg magyar nyelvű szakmunkák, van színházi és művelődési élet, amely jórészt a magyar nyelv eszményi, egységes változatához igazodik. Ez a nyelvváltozat persze nem minden beszélő számára érhető el, így nem mindig és mindenütt képes áthidalni a nyelvi űröket, nem képes ellensúlyozni a nyelvi eróziót. Az utóbbi években az Írásbeliség is ijesztően provincializálódott, a nyomtatott szövegek nyelve, helyesírása, legalábbis Erdélyben, szinte a kétszáz évvel ezelőtti állapotokat idézi. Azt hiszem mindezek után sem lehet kétségbe vonni, hogy egy magyar nyelv van, és hogy ennek — mint minden más nyelvnek is — több regionális változata és kontaktusváltozata van az anyaországban és a határokon kívül. Az is igaz, hogy a kisebbségi magyar nyelvváltozatok nyelvjárási jellegű regionalitása az elmúlt hetven évben olyan új regionális vonásokkal erősödött, amelyek a nyelvi izolációnak és az alárendelt jogi státusnak tulajdoníthatók. Lehet-e itt szó egészséges önállóságról vagy ennek igényéről, amint Tolcsvai Nagy Gábor feltételezi? Lehet-e, kell-e "törvényesíteni" a kétnyelvű anyanyelvváltozatokat abban az értelemben, ahogy Lanstyák István javasolta? A kétnyelvű anyanyelvváltozat terminusról az a véleményem, hogy a meglévő nyelvi tények jelölésére alkalmasabb volna a kisebbségi anyanyelvváltozat, amely a szlovákiai, kárpátalji, romániai, délvidéki stb. regionális köznyelveket nevezné meg összefoglalóan. A kétnyelvűség e regionális köznyelvi változatoknak nem általános jellemzője, és nem egyetlen elkülönítő eleme. Jelen van bennük a megfélemlített anyanyelv, a nyelve miatt megalázott, megszégyenített anyanyelvi beszélő szorongása, az anyanyelv ritkuló és szennyeződő légköre. De tovább él bennük az egyes régiók történeti értelemben vett nyelvi hagyománya, sajátos értéke, nyelvi tartaléka: képszerűség és tömörség, frazeológiai gazdagság és szókincsbeli változatosság. Minden nyelvi tájnak megvannak a maga sajátos dallamai, izei és hangulatai a széleken erőteljesebb a nyelv érzelmi kifejező ereje. E régióknak igenis lehet külön nyelvi öntudatuk, nyelvi büszkeségük. A kisebbségi beszélő — és ebben igaza van Tolcsvai Nagy Gábornak és Lanstyák Istvánnak is — egyszerre ragaszkodhat magyar anyanyelvéhez és saját szülőföldje nyelvi hagyományaihoz. A természetes állapot valóban az az anyanyelven belüli többnyelvűség és többszólamúság volna, a regionális sokszínűség, amely az egyéni nyelvhasználatban diglossziában rendeződik el. Azzal a Lanstyáktól és másoktól is hangoztatott véleménnyel is egyet lehet érteni, hogy ragaszkodni kell a nemzeti nyelv írott változatának egységes jellegéhez, a művelt köznyelv, a nemzeti nyelv beszélt változatának normái viszont lehetnek rugalmasabbak, nyitottabbak, toleránsabbak. A norma mindig közös vagy éppen egyetemes mércét jelent hatékonyságától függően kisebbnagyobb emberi közösségek számára. A beszédben és különösképpen az írásban mindig igazodnunk kell egymáshoz, a régiók nyelvét is egymáshoz kell igazítani. Meg kell újra ismernünk és szoknunk egymás nyelvi változatait, és adott határig tolerálnunk kell őket. Csak ez jelentheti mindannyiunk számára a nemzeti nyelvet. A közös nemzeti nyelvnek mindenütt jelen kell lennie, ahol a nemzet tagjai élnek, főképpen a mindenkori írástudók nyelvhasználatában. A kisebbségi helyzetben élő magyaroknak egyre több lehetőségük és esélyük van, hogy közvetlen tapasztalatból vagy a tömegkommunikáció révén megismerjék az anyaországi nyelvet és nyelvi változatokat, arra is, hogy részben igazodjanak hozzá. Az anyaországiaknak pedig szintén tudomásul kell venniük a határon túli régiók nyelvét, hozzá kell szokniuk éppen úgy, mint az ö-ző szegedihez, az a-zó palóchoz vagy a szintén nyelvjárásias somogyihoz vagy zalaihoz. Ennek az egészséges kölcsönhatásnak máris vannak jelei. Pesti nyelvészkollégám megfigyelése szerint újabb erdélyi hatásra egyre gyakrabban hallható a fővárosban a mondta volt szerkezet; az el kell menjek pedig nemhogy nem minősül helytelennek, hanem többek véleménye szerint éppen választékos, magasabb presztízsű szerkezet. Egyébként természetes, hogy mindenütt a ritkább forma minősül választékosnak: Erdélyben az el kell mennem, az anyaországban az el kell menjek. A nagyobb Pistától szerkezet az anyaországban lassan normatívnak számít, Erdélyben határozottan regionálisnak a Nagyobb Pistánál szerkezettel szemben. Erdélyi sajátosság továbbá az s kötőszó preferálása az és ellenében, a kap ’talál' jelentése, a felszólító módú igealakok gyakoribb használata stb. 10. Azt hiszem, igazából senki nem azért aggódik a jelenlevők közül, hogy egy-két évszázad múlva három, öt vagy hét, egymástól elkülönült magyar nyelvet beszélnek majd a Kárpát-medencében. Nagyon kicsi, ha nem éppen nulla annak a valószínűsége, hogy egy nyelv idegen hatások miatt jelentős mértékben átalakuljon, rendszerét megváltoztassa. Nem fog itt megismétlődni a spanyol vagy a portugál dél-amerikai különfejlődése. Az aggodalom inkább abból ered, hogy kimondva vagy kimondatlanul érezzük a kisebbségi anyanyelvváltozatok sérülékenységét, alárendelt helyzetéi, és bizonytalannak, kérdésesnek látjuk a jövőjüket. Magának a kisebbségi sorban lévő magyarságnak a jövőjét. A tényeken nem lehet vitatkozni, azon ti., hogy vannak-e vagy nincsenek ilyen változatok. Azt hiszem, szakmailag mégsem indokolt fölértékelni, túlhangsúlyozni a másságot, bátorítani az önállóságot, a különfejlődést. Ez nem csupán nyelvészeti kérdés. Gondolni kell a Dunatáj politikusaira is, akik nyelvi és nemzeti ügyekben korántsem elfogulatlanok. És ha nem olvasták is Mettemichet, nagyjából hasonló cinizmussal kezelnek bennünket, mint ahogy ő fordult 1815-ben Ferenc császárhoz lengyel ügyben, mondván: "... a lengyelekből nem egyszeriben németeket, hanem mindenekelőtt igazi galíciaiakat kell egyelőre csinálni, hogy szűnjenek meg magukat lengyeleknek tartani." Én azt mondom: mi ne szűnjünk meg magunkat magyaroknak tartani. Magyar anyanyelvű magyaroknak. 14 A HÉT
