A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-20 / 21. szám
SORSOK VflKVllGfllNVON Zsuzsával egészen különös körülmények között ismerkedtem meg. Barátnőmmel egy müncheni étterem toalettjének tükre előtt a frizuránkat rendezgettük és közben néhány szót váltottunk egymással magyarul. Váratlanul egy nő szólított meg bennünket: — Maguk magyarok? — Igen — mondtam egy kissé meglepődve. A nő ugyanis egy felmosó vödröt tartott a kezében, s zöld színű köpenyt viselt. — Elnézést kérek, hogy csak így leszólítottam önöket, de már három hónapja nem hallottam magyar szót. Akkor jöttem el otthonról, s ezen a helyen — szemével a kis ajtók felé intett — az ember nemigen találkozik a saját fajtájával. A nő kissé tájszólással beszélt, az a hangot palócosan ejtette. Korát harminc évre becsültem, csak később, amikor a műszak végeztével leültünk egy presszóba beszélgetni, derült ki, hogy huszonhárom éves lesz. Arca szép volt, de megtört, szemét a kelleténél erőteljesebben festette ki, s a rúzzsal sem nagyon takarékoskodott. — Én nem vagyok magyarországi — mondta mentegetőzve, s idegesen cigarettára gyújtott. — Egy Rimaszombat környéki faluban születtem, Szlovákiában, és egyetlen gyerek voltam. Apám, aki tanító volt, szeretett volna még egy gyereket, de az anyám nem volt rá hajlandó. Csak később tudtam meg, hogy magcsalta az apámat, s a legszívesebben elvált volna tőle, ha az a mérnök, aki a szeretője volt, elvette volna. De annak eszébe sem jutott a nősülés, s amikor az apám valahogy megtudta a dolgot, a mérnök jobbnak látta, ha elköltözik egy más vidékre. Zsuzsa egy pillanatra elhallgatott, majd felhajtotta a konyakot, és szemmel láthatóan megnyugodott. — Én egészen jól tanultam, s a családban mindenki egyetértett azzal, hogy gimnáziumba menjek. Az osztálytársaim azt hiszem kedveltek, mert szívesen segítettem és benne voltam minden jó buliban. Titokban verseket írogattam, és állítólag egészen tűrhetően szavalok is, de a kiejtésem miatt soha sem sikerült eljutnom az országos versenyekre. Anyám azt szerette volna, ha orvos vagy jogász lennék, az apámnak mindegy volt, ő mindig csak azt mondogatta: "Válaszd azt, amihez a legnagyobb kedved van!" Engem a tanári pálya vonzott, jelentkeztem is Pozsonyba, magyar—angol szakra, de nem vettek föl. Néhány hónapig otthon ücsörögtem, mert sem a faluban, sem Rimaszombatban nem sikerült munkát találnom. Aztán szólt az egyik barátnőm, hogy Pozsonyban akadna számomra valamilyen munka, sőt még olcsó albérletről is tud. Fogtam magam, összecsomagoltam egy bőröndre való holmit, és Pozsonyba költöztem. — A szüleid mit szóltak az elhatározásodhoz? — kérdeztem. — Az apámnak nem nagyon tetszett, mert féltett. Az anyámnak mindegy volt. Azt hiszem, ő nem kedvelt túlságosan, mert engem okolt amiatt, hogy a mérnök faképnél hagyta. Az az igazság, hogy nem szeretett falun élni, a nagyanyámat is lenézte, mert egyszerű falusi asszony volt, aki minden vasárnap templomba járt. Apámék heten voltak testvérek, nagyon szerényen éltek, de azért mindenki kitanult valamilyen mesterséget, s a nagyszüleim igen büszkék voltak az apámra, hogy ő belőle tanító lett. Szóval ott hagytam abba, hogy Pozsonyba mentem. A barátnőm az állomáson várt. Egy férfi is volt vele, akivel szlovákul beszólt ugyan, de az illető nem szlovák volt, azt rögtön megállapítottam. Később kiderült, hogy Jugoszláviából való, horvátországi szerb, akinek egy fényképész-műterme és egy kávézója is van Pozsonyban. Az albérletem egy belvárosi lakásban volt, ahol három másik csajjal laktunk együtt, fejenként havi nyolcszáz koronáért. Ez nem is olyan sok, ha meggondolom, hiszen hallottam már két- és háromezer koronás albérletekről is. — Saját szobád volt? — Nem. Egy kassai szlovák lánnyal volt egy közös szobánk. Ő a Kyjev szállóban volt takarítónő, legalábbis ezt állította, de később, amikor kiköltözött onnan, megtudtam, hogy nem takarítani járt a szállodába. — Te végül hol kaptál állást? — Hát ez az! Kati, a barátnőm néhány nap múlva a megérkezésem után közölte velem, hogy sajnos a kilátásba helyezett állást már betöltötték, de ne izguljak, mert Milovan — így hívták a fiúját — már érdeklődött. Egy barátja pincérnőt keres a vendéglőjébe, ha az megfelel nekem, oda bármikor beléphetek, havi ötezerért. Nekem először fel sem tűnt, hogy ennyiért akár szakképzett felszolgálónőt is találhattak volna. A tulajdonos egy köpcös kis emberke volt, és általában délután jött be az étterembe. Ilyenkor nem volt nagy forgalom, ezért akadt néhány perc a beszélgetésre is. A főnök jól beszélt egy sereg nyelven, még magyarul is tudott, így aztán hozzám magyarul szólt. Megkérdezte, hogy tetszik á a munka, honnan származom, mik a szüleim, ° meg ilyesmiket. Később bemutatott néhány -> ismerősének is, akikkel általában üzleti s ügyekről szokott tárgyalni valamelyik asztal- 2 nál. Az egyik férfi ismerősnek tűnt valahon- M nan. Olyan negyvenöt éves lehetett, haja I már őszült, de határozottan kellemes modorú 6 A HÉT
