A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
INTERJÚ és Bánátot is, hogy ott letelepedhessenek." 1790-ben a Temesváron megtartott egyházi-nemzeti kongreszszusukon újabb terület kihasítását követelték, ezúttal Bánátot. Annak ellenére, hogy "a szerbek Bánátban is, akárcsak Bácskában, kisebbségben voltak." "A szerbek területi autonómia iránti igénye elemi erővel robbant az 1848/49-es szabadságharc során, az 1846 májusában Karlócán megtartott Szkupstinájukon kinyilvánították a Szerb Vajdaság megalakítását, amely magába foglalta volna a Szerémség, Baranya, Bácska és Bánát területét" — szerb Vajdaság tehát ott, ahol kisebbségben éltek. — A kifejetetten szerb autonóm területet ugyan soha nem kapták meg — fejtette ki az előadó —, de azzal, hogy a 18. század elejétől a szerbség zöme a török határ mentén, a szlavóniai, szerémségi, bácskai, Maros menti, később pedig a bánsági határőrvidék területén koncentrálódott, a szerbekben mégiscsak az a közérzet alakult ki, hogy ők "kvázi területi autonómiát" élveznek, hiszen a Határőrvidék egész területe ki volt szakítva Magyarország testéből, és ki volt véve a magyar törvények hatálya alól. 1849 után ugyan megszűntek ezek a privilégiumok, de az 1868-as nemzetiségi törvény — amely egyedülálló volt egész Európában— ismét megnyugtató módon rendezte ezeket a dolgokat. (Más kérdés persze, hogy a gyakorlati megvalósulása — ismerős, ugye?! — már korántsem volt ennyire megnyugtató.) A magyar országgyűlés mindent átvett a korábbi privilégiumokból, s a szerb nép saját maga által választott 70 tagú parlamentje intézte az egyház, az iskola és a kultúra valamennyi kérdését. A beszélgetés során elhangzott: le a kalappal a szerbek előtt, még el sem helyezkedtek rendesen Magyarországon, máris elkezdték harcukat az autonómiáért. Ennek meg is lett az eredménye. A szerb autonómia ugyanis szavatolta a szerbség identitásának megőrzését, a közösség fennmaradását. Az autonómiának köszönhetőleg még a legerőteljesebb magyarosítás idején — amikor magyar érzelmű iskolaigazgatókat és a magyar érdekekért harcoló szerb politikusokat igyekeztek a szerbség nyakára ültetni (ismét egy nagyon ismerős történelmi párhuzam, ugyebár?!) — sem volt jelentős mérvű az asszimiláció. Azoknál az etnikumoknál viszont, amelyek nem rendelkeztek autonómiával — bunyevácok, svábok, szlovákok—, az asszimiláció katasztrofális méreteket öltött. Ma hasonló helyzetben van a vajdasági magyarság, mint a szerbség volt annak idején. Ha meg akarja őrizni identitását, ha közösségként meg akar maradni, ki kell harcolnia a kisebbségi önkormányzatot, az autonómiát. Sem többet, sem kevesebbet nem jelent ez annál, mint amit a szerbek a rossz emlékű Osztrák— Magyar Monarchiában követeltek, és ki is harcoltak maguknak. DUDÁS KÁROLY VAJDASÁGI MOZAIK Beszélgetés SINKOVITS PÉTER újságíróval A közelmúltban Komáromban járt néhány vajdasági irodalmár, újságíró-politikus, akik a helybeli magyar gimnázium diákjaival, majd a Csemadok-tagokkal beszélgettek a szerbiai, illetve szlovákiai társadalmi-politikai viszonyokról, továbbá az irodalom, sajtó tudatformáló szerepéről. Ez alkalommal SINKOVITS PÉTER- nek, az újvidéki MAGYAR SZÓ művelődési rovatvezetőjének tettem fel néhány kérdést: — A háború kitörése előtt mennyire volt hátrányos a kisebbségi lét a vajdasági magyarság számára? — Mi jobb helyzetben voltunk, mint akár a felvidéki, akár az erdélyi magyarság, ugyanis az államvezetésünk a ravaszul megadott többletjogokkal elaltatta a magyar értelmiség figyelmét— egy langyos önelégültség lett úrrá rajtunk. Időbe telt, amíg beláttuk, hogy a tetszetős felszín alatt milyen mértékben romlott a kisebbségi közállapot. Sajnos, egy háborúnak kellett következnie ahhoz, hogy ráébredjünk: új utakon kell járnunk, egyébként lassacskán beolvadunk az államalkotó nemzetbe. Jelenleg a háborús borzalmak mellett a kisebbségi létből fakadó további nehézségeket Is át kell vészelnetek... — Igen, a sújtás kétszeres. Hiszen amíg az államvezetés kifelé demokratikus álarcot próbál ölteni, addig odabent szívós asszimilációs politika folyik, ami elsősorban az oktatás és a sajtó terén mutatkozik meg. De hogy konkrét példát is említsek: állandóan példaként hozzák fel, hogy a kisebbségügyi miniszter magyar nemzetiségű — elégedettek lehetünk... Igen ám, csakhogy ő sosem áll ki a kisebbségek jogaiért! Demokratikus folyamatok...? A jogainkat csak nagyon nehezen tudjuk kivívni, ha egyáltalán sikerül! Legtöbbet az érdekvédelmi közösségünk, a VMDK próbál az ügyünkért tenni. A VMDK sikeresen szerepelt a választásokon, élvezi az emberek bizalmát. A képviselői jelen vannak a szerb és a jugoszláv parlamentben is, de ott általában a kisebbségi javaslatok nem érvényesülnek. A VMDK a hármas autonómia-koncepció mellett szállt síkra, amely nehezen elérhető célkitűzés egy háborút folytató országban. Ez a koncepció egy háromlépcsős modellt kínál fel: személyi, kulturális és területi autonómiát, amely csak fokozatosan valósítható meg. Azonban értelmiségünknél bizonyos rétegződés figyelhető meg: egy része csatlakozott a VMDK-hoz; a struktúrába korábban beépült réteg nehezen alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez — kivár, hallgat, nem folytat közéleti tevékenységet; a közbeeső réteg pedig a sajtóban vagy egyéb módon fejti ki a véleményét, és gyakran mindkét említett réteg támadását el kell viselnie. Én az utóbbiak sorába tartozom. — A háborús viszonyok között Is folyik érdemleges kulturális tevékenység? — Egy furcsa jelenség figyelhető meg. Korábban, amikor jobb feltételek adódtak volna a kulturális tevékenység fellendítésére, nem éltünk kellőképpen az adott lehetőségekkel. Ellenben napjainkban, amikor alig telik a napi betevő falatra, beszélhetünk látványos, aktív kulturális tevékenységről. Végre ráébredtünk a kultúra önmegtartó szerepére. Megalakult a Vajdasági Magyar Művelődési Egyesületek Szövetsége, amely az itteni Csemadok szerepét tölti be odahaza. A magyar kulturális intézmények közül elsősorban a színházat említeném. A hivatásos tájoló színházunkat pár évvel ezelőtt leépítették. Ugyanis a Szabadkára került új színházigazgató hirtelen európai magaslatokba akarta emelni a színházat — többnyelvű avantgarde előadásokkal kísérletezett, miközben a színház nemzetnevelő szerepe megszűnt. Napjainkban az így keletkezett űrt az újvidéki színház igyekszik kitölteni. Fellendülőben van a képzőművészeti és a zenei élet is. — Az irodalmi termés mennyiségét, minőségét milyen mértékben befolyásolja a háború? — Sajnos, a fiatal és a középnemzedékből sok alkotó Magyarországra távozott, ahol jobb megélhetési lehetőségeket remélnek. Ennek ellenére viszonylag sok magyar könyv jelenik meg, bár az állami támogatás minimális. A háború előtt évente negyven—ötven magyar könyv jelenhetett meg az állami támogatással. Mára ez a szám tíz—tizenötre csökkent, azonban a magyar kormány is biztosítja anyagilag további húsz—huszonöt könyv megjelentetését. Ehhez hozzászámolhatok még a magánnyomdákban megjelent szerényebb formájú kiadványok stb. A könyvek tartalma eléggé változatos. Inkább a versírók reagálnak érzékenyebben a háborús borzalmakra — sokszor áttételesen. — Szólj a lapkiadás helyzetéről Is! — Az katasztrofális! Egyetlen napilapunk, a MAGYAR SZÓ már két hónapja csak csütörtökön és vasárnap jelenik meg (a beszélgetés az elmúlt év novemberében készült — a szerző mj.). A Szabadkán megjelenő HÉT NAP című hetilap több hétig szünetelt, majd ÚJ HÉT NAP címen. engedélyezték a magánkiadását. A JÓ PAJTÁS című gyermeklapot a Soros Alapítvány támogatásával tudjuk megjelentetni. Bizakodunk... Bár a gazdasági zárlat miatt az országban levő papírmennyiség is kevés, ezért csökkenteni kell a lapok oldal- és példányszámát. — Úgy tudom, hogy hasonló helyzetben van a vajdasági magyar oktatásügy is... — Bizony, hiszen egyrészt gondok mutatkoznak a tanszerellátás terén (kréta-, füzet-, könyvhiány), másrészt az iskolák fűtése terén. A fűtőanyaghiány miatt két hónapos téli szünidőt kell beiktatni, ezért az ősz folyamán szombatonként is tanultak a diákok. Égyébként megmaradtak a magyar általános iskolák (közel harmincezer kisdiák tanul bennük), kevesebb a magyar középiskola, viszont működik a Magyar Tanszék, ahol magyar pedagógusokat képeznek. Sok szülő — különféle csatornák igénybevételével — Magyarországon taníttatja a csemetéit. — A mostani látogatásotok bizonyos missziónak számít Szerinted közösen könnyebben megtaláljuk a választ a magyarság sorskérdéseire és valamiféle kiutat a jelenlegi helyzetből? — Bár a mi gondjaink eléggé sajátságosak a háború miatt, helyzetünk sok tekintetben mégis hasonló. Például az itteni alternatív iskolákhoz hasonlóan nálunk is javasolták, hogy az általános iskolákban egyre több tantárgyat oktassanak szerb-horvát nyelven. De említhetném a névhasználat vagy a helységnévtáblaügyet is, amely gondok megoldásában számíthatunk egymás tapasztalataira. Hinnünk kell a túlélésben, azonban le kell számolnunk a fölöslegesen dédelgetett illúzióinkkal... MISKÓ ILDIKÓ A HÉT 5
