A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
INTERJÚ Izemtől /zenben levente Péterrel Csapatszellemről, emberi méltóságról... Zsebtóvé, Ki kopog? Égből pottyant mesék — a Magyar TV és Rádió népszerű gyermekműsorai, amelyek 1965-től számtalan lurkónak okoztak-okoznak tanulságosan szórakoztató órákat. Általuk vált közkedveltté LEVENTE PÉTER színészrendező, az én nemzedékem MÓKA MIKIje, aki (ki hinné?) nemrég töltötte be ötvenedik életévét. Kissé megkésett születésnapi beszélgetésünkre egy komáromi VMK-beli — GRYLLUSZ VILMOSsal együtt bemutatott — sikeres műsor után került sor: — Úgy tudom, hogy ön Nagyváradon született. Milyen egész életre szóló gyermekkori élményt hozott magával Erdélyből? — Tulajdonképpen Erdélyben csak egy évet töltöttem. Ugyanis 1944-ben apám egy katonai parancs szerint — egy tiszti konvojjal együtt — átvitte a családunkat is Magyarországra, így a húgom egy szombathelyi óvóhelyen született. A parancs Salzburgig szólt, de mi maradtunk Magyarországon. A származásom miatt mindig identitásproblémáim voltak, hiszen hiába kerestem a születési helyemet a térképen, Nagyvárad nevét sehol sem találtam... — Önnél alkat, elhatározás vagy egyéb tényező kérdése volt, hogy főként gyermekeknek játszó színésszé vált? — Ez elhatározás kérdése volt. Nagyon szeretem a gyerekeket. 1965-ben végeztem az Állami Bábszínház Színószkópző Stúdiójában, és ugyanattól az évtől kezdve egyre népszerűbbé vált a Zsebtévé című TV-sorozat — Móka Mikiként kezdtek számon tartani. Majd feleségemmel, DÖBRENTEY ILDIKÓval megbeszéltük, hogy szakítok Móka Mikivel, és valami jobbat, többet próbálunk nyújtani a gyerekeknek. Nem szeretem a "veterán levest", vagyis azt, amikor valaki az egész pályafutása során csak egy babérból főzi a levesét — nem keres új utukat. Ildikó ötlete volt a "Ki kopog?" című rádióműsor, amelynek a rendezője és főszereplője vagyok 1979-től. Éz az első hazai gyermekműsor, amelyben a hallgatóság — levelek, ötletek által — közreműködhet. Másik "új levesünk" az "Égből pottyant mesék" — ezzel az összeállítással turnézunk is. Sosem akartam felnőtteknek játszó színésszé válni, ám ilyen időszak is volt az életemben. Élső munkahelyem, az Állami Bábszínház kegyetlen iskola volt számomra. Ám az ott kapott pofonok érleltek emberré, művészemberré, majd 1970—78 között az Operettszínházban musicalekben, operettekben játszottam felnőtteknek. Ez volt az ún. állóvíz-korszakom, amikor elég sok időt, energiát pazaroltam el olyan dolgokra, amelyekkel nem szívesen foglalkoztam. 1978-tól napjainkig a Mikroszkóp Színpad gyermekrészlegének színész-rendezőjeként tevékenykedem. Még kezdetben megállapodtunk az igazgatóval, hogy havi 10—12 előadásnál többet nem játszom, mert a rutinmunka helyett állandóan friss, sajátos ízű előadásokat akarok nyújtani a közönségnek. A Mikroszkóp belső játszótere, színpada ideális a mi műfajunkhoz. Azért említek többes számot, mert GRYLLUSZ VILMOS személyében végre megtaláltam azt a megfelelő tehetséges zenészt, aki nemcsak elfogadta a feleségemmel kitalált koncepciót, hanem a maga területén továbbfejleszti azt. — A jelenlegi közel-kelet-európai viszonyok között van kedve Móka Mikinek és "utódjainak" mókázni? — Mindig is volt, van és lesz kedvem! Jelszavam: bármilyen körülmények között életben maradni, de méltósággal! A méltóság megőrzéséhez pedig nagyon fontos a humorérzék. Hiszen míg egy koncentrációs táborban is méltósággal lehet, kell az utolsó órákat átélni, addig a Kánaánban is vannak, akik a méltóságukat elveszítve, aljasul élnek. A játékosság fontos eleme a túlélésnek. Ázonban a játék lényege, hogy vegyem komolyan, amit csinálok, ne viccelődjem el. Én ezzel a groteszk stílusommal sosem akartam nevettetni, inkább elgondolkodtatni. Először meglepődtem, amikor a közönség nevetett a bemondásaimon. Mára már megszoktam. Tehát továbbra is játszom, és a barátaimmal együtt arra törekszem, hogy a mi házunk táján mindig tisztaság legyen, bármilyen szelek is fújjanak. Ezért sosem lettem sztár, nem tupírozták fel a sikereimet az újságok. Mára lehetnék milliomos sztár, de esetleg nem tudnék a gyerekeim szemébe nézni. Én egy ’56-os ellenforradalmár fia vagyok, aki örökölte a rebelliót az apjától, és sosem állt sorba a sztár-státusért. Magyar nyelvterületen bárhová bekopogtathatok, biztos, hogy szállást és egy tányér levest kapok. Nekem ez a szeretet mindennél lényegesebb! A közönség szeretető, a népszerűség nem nyomható víz alá. — E keserédes szavak hallatán már értem, hogy kb. harmincéves pályafutása során miért mindössze egy hanglemeze jelent meg. (1988-ban "Ki kopog?" címmel, az említett két szerzőtárs közreműködésével.) A mellőzésének azonban ellentmondanak a kapott díjak... — Hivatalosan a legértékesebb díjam az 1984-ben kapott Jászai Mari-díj, amelyet a többivel együtt betettem a fiókomba. Csak a gyerekeim nézegetik néha... Számomra az egyik díj sem volt igazán fontos, mert nem mindegy, hogy a díjat ki, mikor, miért adja. Talán a feleségemmel együtt kapott úttörőszövetségi díj jelentett valamit, mert azt az addigi tízéves tudatos csapatmunkánkért kaptuk. Sok művészkollégámhoz hasonlóan ón a plakátjaimra sem íratom ki, hogy Jászai-díjas. A társaim se íratnák ki. A közönség a műsorért jöjjön be a nézőtérre, ne egyébért! — A közelmúltban Izraelben járt a feleségével. Turistaúton vagy turnémeghíváson vettek részt? — Kisfiúként Szekszárdon nevelkedtem, ahol jóbarátom volt az ottani zsina-6 A HÉT
