A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
ÉGTÁJAK a lyukba zársz. Ez már zsarnokság! Máris megőrülök, úgy érzem! Önök biztosan nem láttak még őrült szalamandrát, de vajon ki állíthatná, hogy ez az állat nem képes a megőrülésre! Ne nevessék ki! Meg kell érteniük, hogy túl soká ült már a töksötét "fürdőkádban", hogy megelégelje, és ne bírja tovább. Nézzék, bárki is az őrült, egyre azt kívánja, hogy kiszabaduljon a szobából, amelybe zárták. Még a legemberkerülőbb rab is ilyesmire vágyik. — Ó, istenem, miért csak nekem ilyen mostoha a sorsom? Az üregen kívül, a víz tükrén, két csibor játszadozott, egy nagy meg egy kicsi. A kisebbik rámászott a nagy hátára, s amikor a béka hirtelen felbukkant, úgy meglepődött, hogy cikcakkban elszaladt. A béka lendületesen vágódott a víz aljáról a felszínre, de alighogy kidugta háromszögletű orrát a levegőre, máris visszafordult a víz mélyébe. A szalamandra meghatottan bámulta a látványt, az élénk mozgást, de hamarosan rájött, hogy jobb, ha nem néz arra, ami meghatja. Próbaképpen becsukta a szemét. Szomorú volt. Talán bádoglemezhulladéknak képzelte magát. Bizonyára senki sem szereti saját magát túlságosan közönséges néven nevezni. Csak azok képzelik magukat bádoghulladéknak, akiknek lelkét megtörte a szerencsétlenség. Igen, az ilyenek keresztbe font karral vagy hasonló módon elmerülnek gondolataikba, vagy izzadt tenyerüket mellényük széléhez dörgölik; valójában nincs ember, aki ennél különösebb látványt nyújtana. A szalamandra nem akarta kinyitni szemét, mert már csak az a szabadsága, az a választása maradt, hogy a szemhéját felnyissa vagy lecsukja. Ennek következtében furcsán érthetetlen dolog történt a szemhéja alatt! Vagyis az egyszerű folyamat, szemének behunyása, óriási sötétséget teremtett. Ez a sötétség végtelenül széles, feneketlen mélység volt. Senki sem találná ki a mélyét vagy a szélességét! (Újra kérem önöket! Ne nézzék le a szalamandrát, amiért ilyen hétköznapi gondolatokba merült. Ha nem túl rossz a kedve, a börtönőr sem szitkozódik azért, hogy az életfogytiglanra ítélt rab csak egyre sóhajtozik.) — Minél hidegebb lesz, annál magányosabb vagyok. Egy figyelmes lelkű ember bizonyára nem engedte volna el a füle mellett a sziklaüregből jövő szalamandraszipogást. Az a kérdés, vajon helyes-e huzamosabb ideig ugyanabban az állapotban hagyni egy megtört szívű lényt. A szalamandra jelleme, úgy látszik, kezdett eltorzulni. És egy napon a sziklaüreg száján betévedt béka elől hirtelen elzárta a kijáratot. Mivel a szalamandra feje dugóként ékelődött a nyílásba, a béka zavarodottságában a sziklafalra kapaszkodott, majd a mennyezetre ugrott fel, s a pikkelynyi májmohába csimpaszkodott. Ugyanaz a béka volt, amelyik az állóvíz fenekéről nagy lendülettel vágódott fel a víz színére, majd vissza, a mélybe, s irigységgel töltötte el a szalamandra lelkét. Ha most hibázik és lezuhan, ott lent várja az a gazfickó szalamandra. A szalamandra élvezte, hogy a másik állatot ugyanabba a helyzetbe kényszerítheti, amelybe ő került. — Ide zárlak életed végéig! Egy gazfickó átkozódása, ha rövid időre is, de hatásos. A béka óvatosan egy mélyedésbe húzódott, s mivel azt hitte, biztonságban van, csak a fejét dugta ki onnét, s azt felelte; — Bánom is én! — Gyere le! — kiáltotta a szalamandra. S heves veszekedés támadt közöttük. — Az az én dolgom, hogy lemegyek-e vagy sem! — Jól van, csinálj, amit akarsz, a végtelenségig! — Ostoba! — Ostoba! Egyre ezeket a szavakat ismételgették. Másnap is, harmadnap is ki-ki csak mondta a magáét ugyanazokkal a szavakkal. Eltelt egy év. A kora nyári víz és a meleg újra életre keltette a sziklaüreg szinte megkövesedett rabjait. így a két élőlény az egész nyarat ugyanúgy átveszekedte. A szalamandra ellenfele mintha már rájött volna, hogy a másik feje túl nagyra nőtt ahhoz, hogy a szikla nyílásán kiférjen. — Te magad sem tudsz innét kimenni, ugye, mert a fejed beakad? — De te se tudsz ám onnét lejönni! — Akkor előbb próbálj meg te kimenni! — Te gyere le onnét. Eltelt még egy év. A két, szinte megkövesedett állat újra élőlénnyé vált. De ezen a nyáron csak néma csendben füleltek, s vigyáztak, nehogy a másik meghallja sóhajtásaikat. Egyszer a sziklamélyedésben meghúzódó ellenfél, a szalamandrát megelőzve, figyelmetlenül mélyet sóhajtott: — Aaah! Halkabb volt ez a leggyöngébb szellőfuvallatnál. A béka a szőrmoha látványára sóhajtott fel, amelynek spórái éppúgy szüntelenül hullottak, mint tavaly. A szalamandra természetesen ezt nem hagyta szótlanul. Fölnézett, és roppant barátságos szemmel kérdezte: — Az előbb nagyot sóhajtottál, ugye? A béka, erőt véve magán, válaszolt: — És ha igen? — Ne beszélj így! No, jól van már, gyere le onnét! — Meg sem bírok mozdulni, elgyöngültem az éhségtől. — Vagyis azt hiszed, hogy már mindennek vége? — Úgy látszik, már mindennek vége — felelte a másik. Hosszabb idő múltán a szalamandra megkérdezte: — És most min gondolkozol? A másik lemondóan felelte: — Most sem haragszom rád különösebben. Yamaji Masanori és Apor Éva fordítása Fotó: Prikler < \ Kajetán Kovič* Hogy mondjam? Hogy mondjam a világnak hogy legyen az enyém hogy mondjam neki hogy egészen akarom most és mindörökre hogy mondjam neki hogy azért nem lesz kisebb csak egy kicsit veszek el csak egy kis pirosat a hajnal pereméről a többit hagyom izzón tovább érintetlenül hogy mondjam neki hogy hallgasson rám hangomra szívemre rabló-kezemre a hajnal peremén? A költő halála Falhoz állítják őket. Szemüket nem kötik be. Utolsó húgaik a versek. Térdre. Ó költők. Szent harag sortüzeivel töltsétek meg az álmok fegyvereit. Nem szerelem kora ez, s nem tavaszé. A gyilkosok kora ez. Fal mindig van valahol. Ne szánjatok. Mind nem esünk el soha. Lator László fordítása * Kajetan Kovič szlovén költő 1931-ben született a jugoszláviai Mariborban. Esszéista, prózaíró, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila verseinek tolmácsolója. "A korhoz kötött és korok feletti, az ünnepien fénylő és a köznapias, a személyes és a közös, az eszmény és a valóság szembesítésével keresi az emberhez méltó cselekvés szabályait" (Lator László). Gyökeres György felvétele V_________________________________ A HÉT 17
