A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
Az őshüllők világa Mostanában talán egy kiállítás sem aratott olyan óriási sikert, mint a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeumban bemutatott Dinopark. Főleg a gyerekekből és az őket kísérő szülőkből álló csoportok hosszú sorban, türelmesen várakoztak a belépésre. És a titokzatos hangeffektusokkal megtűzdelt, villódzó fényekkel kísért sejtelmes félhomályban a látvány is megdöbbentő volt a kicsik és a nagyok számára. Hatalmas, mozgatható műanyag modelleken mutatták be a filmekből is ismert őshüllőket, kedvenc becenevükön a dinókat. Mindjárt a bejáratnál a félelmetes tirannoszaurusz rex (zsarnokgyík) tátja el a száját, majd néhány másodperc múlva hatalmas bömbölést hallat és öszekoppannak tűhegyes, többcentiméteres fogai. A fejét és a farkát jobbra-balra mozgatja. A magyarázó tábláról leolvashatjuk, hogy ez volt minden idők legnagyobb szárazföldi ragadozója. Felegyenesedve 7 méter magas volt. Egyetlen lépéssel csaknem négy méter távolságot is megtett! A másik oldalon a brontoszaurusz (mennydörgő gyík) látható, amint időközönként a közönség fölé nyújtja hosszú nyakon ülő fejét. Ez a 15 méter hosszú óriás valamikor huszonöt tonna súlyú volt. Természetesen a modellek egyharmad részben kicsinyítettek, de még így is imponáló nagyságot érnek el. A környezetet is korhűen ábrázolják, hatalmas őskori fatörzsek, mocsarak, tűzhányók láthatók. És a kiállítás végén az őshüllők katasztrofális pusztulását is szemléltetik. Vajon miért haltak ki ezek a különös, fantasztikus világot idéző állatok? A táblán az összes lehetőséget felsorolják: óriási meteor becsapódása, a Föld éghajlatának hirtelen megváltozása, a túl nagy súly, az élelem hiánya stb. Mindez, persze, csak feltételezés. A kiállítást kiegészíti az állandó filmvetítés is, ahol az ásatások mellett, régebbi filmek alapján bemutatják a modelleket korabeli környezetükben és teljes nagyságukban. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is sokat tanulhattak a kiállításból.-d-HANGVERSENY Stabat Mater "Állt az anya keservében/ sírva a kereszt tövében,/ melyen függött szent Fia..." így kezdődik a középkori Máriát dicsőítő himnuszok egyike, Babits Mihály fordításában, melyet a ferences költészet jeles alakja, Jacopone da Todi (1236—1306) foglalt rímekbe. Az idők folyamán a téma és a vers a zeneszerzők fantáziáját is megtermékenyítette, s így született az egyházi zene egyik legnépszerűbb témája, a "Stabat Mater", mely a XV. századi szerzőtől Josquin Desprez-tői kezdve Scarlattin és Rossinin át a kortárs lengyel Szimanowskng alkotások hosszú sorát szülte. Az idén, pár nap leforgása alatt Pozsony zenei életében két szerző remek feldolgozását volt módunkban élvezni. (Mindkét esetben örvendetesen szép számú közönség előtt.) A mindössze 26 évet élt Giovanni Battista Pergolesi (1710—1736) műve húsvét vasárnapján a pozsonyi evangélikus Nagytemplomban hangzott el, Antoním Dvorák (1841—1904) alkotását pedig a Szlovák Filmharmónia szólaltatta meg a rákövetkező csütörtökön és pénteken. A két mű között a szövegi azonosság ellenére lényeges a stiláris különbség. A nápolyi Pergolesi műve ugyanis a kor szellemének és mediterrán temperamentumának egy mélyen emberi és szinte népies megnyilvánulása. Ezzel szemben Dvorák alkotása Krisztus anyjának fájdalmát ecsetelő drámai erejű magasztos oratórikus mű. A szinte operába illő dallamok füzéréből szőtt Pergolesi-kompozíció megszólaltatása számomra csalódást jelentett, mert vonószenekar helyett csupán egy szerény harmónium kísérte a CANTUS Vegyeskart, és a két szólistát (Ľubica Vargicovát és Ida Kiriilovát), erősen csonkítva ezzel a mű sajátos hangzásvilágát. A Vigadóban Dvorák alkotása teljes pompájában és emelkedettségében szólalt meg. A zágrábi Niksa Bareza karmester állt a hatalmas apparátus élén, mélyen átélt és ápolt hangzást hozva ki Filmharmóniánk ének- és zenekarából. A szólista négyes — Éva Jenisová, Marta Beňačková, Jozef Kundiák, Peter Mikuláš — ugyancsak kiváló teljesítményt nyújtott. Varga József Cselényi László: Elvetélt szivárvány Cselényi László, a szlovákiai magyar irodalom "fenegyereke" — akinek költészetét olyan jelentős kritikusok és esszéírók próbálták olvasóközeibe hozo Madách elvetéli szivárvány ni, mint Zalabai Zsigmond és Koncsol László, s akinek eddigi életművét Tőzsér Árpád egyenesen az egész szlovákiai magyar irodalom (a sokszor meghiúsult nagy akarások irodalmának) jelképévé ("középeurópai Escoriallá") emelte — újabb kötettel gyarapítja aleatórikus "téridő-mítoszát", azt a bizonyos "Elképzelt Szöveget", melyen saját bevallása szerint immár harminc éve dolgozik. Hogy mi is lehet az az "elvetélt szivárvány", arra már a könyv címoldala láttán is következtethetünk: az 56-os, 68-as és 89-es számok fonódnak itt össze az általában remény-színként számon tartott zöldben, ami szinte kétségtelenné teszi, hogy meghiúsult-meghiúsított, már a kezdet kezdetén (az "anyaméhben") halálra ítélt — "elvetélt" — forradalmainkról lesz szó a kötetben. E forradalmakat természetesen mindenki másként, a maga módján élte és "emésztette" meg, s az átlagembernél érzékenyebb költő nyilván sok mindent "odalátott" az események hát- és előterébe: Cselényi talán az egész világtörténelmet, az emberiség minden meghiúsult-meghiúsított reményét, akarását, törekvését, vágyát stb. (a szivárvány köztudomásúan hét színű). S egyszersmind természetesen a saját egyéni, senki máséival fel nem cserélhető álmait... Az olvasónak, aki "boldogulni" akar a Cselényi-szöveggel, tehát ezúttal sem lesz könnyű dolga. A kötetet ezért elsősorban az irodalmi "ínyenceknek" ajánljuk, s eltanácsolunk tőle mindenkit, aki csupán könnyű, afféle "nyári" olvasmányra vágyik, ráadásul az "aleatória" műfajában és tartományában is teljesen járatlan... Cselényi László könyve a Madách Kiadó gondozásában jelent meg.-er-18 A HÉT
