A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
ÉGTÁJAK Ibusze Maszudzsi A A szalamandra búsult. Ki akart menni odvából, a sziklaüregből, de a feje megakadt az üreg szájánál, és nem jutott ki. Homályos, sötét volt az üreg, s annyira szűk a kijárata, hogy ez lett a végleges lakóhelye. S ha erőlteti a kimenést, a feje, akár a dugó, beleszorul az üreg nyílásába. Ez azt bizonyította, hogy két év alatt megnőtt a teste, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy megzavarja életét, és elkeserítse őt. — Ekkora baklövést! Megpróbált körbeúszni a sziklaüregben, lehetőleg széles ívben. Az emberek gyakorta járkálnak így a szobájukban, ha úrrá lesz rajtuk a tehetetlenség. Csakhogy a szalamandra lakhelye nem volt elég tágas hozzá, hogy körbeúszkáljon. Legfeljebb előre-hátra meg jobbra-balra mozgathatta a testét. Ennek eredményeként megérezte az üreg csúszós falára lerakodott vízkövet, s már-már azt hitte, hogy a hátát, farkát, hasát is belepte a moha. Nagyot sóhajtott, s mint aki már döntött sorsáról, így suttogott: — Ha már ki nem mehetek, akkor nekem is van ám egy ötletem. De hát hogy lett volna neki akár csak egyetlen jó gondolata is! Az üreg mennyezetét sűrűn belepte a szőr- meg a májmoha. A májmoha pikkelynyi foltokban terjedt, mintha játékosan egyre több felületet akarna meghódítani, a szőrmoha aprócska virágot hozott parányinál is parányibb rózsaszín szára végén. Az aprócska virágféle aprócska gyümölcsöt termett, s a spóraszóródás törvényei szerint nemsokára széthintette magját. A szalamandra nem szerette a szőr- és a májmohát. Mi több, unta őket. Mert a szőrmoha spórája szünet nélkül potyogott a kis üreg víztükrére, s azt hitte, bepiszkítja a lakóvizét. Ráadásul a fal és a mennyzet repedéseiben is penészvirág nőtt. Milyen ostoba szokása van a penésznek, hol előjön, hol eltűnik, mintha maga sem tudná, szaporodjék-e vagy sem. A szalamandra az üreg szájára nyomta a fejét, s úgy bámulta a külvilágot. Hát nem elbűvölően érdekes dolog egy homályos, sötét helyről kikukucskálni a világosba? Csakhogy rendszerint nem látunk sokat, amikor egy kis ablakon nézünk ki. Ami a patakot illeti, úgy látszik, hogy eszeveszett iramban zúdul le valahova, vagy egyszer csak váratlanul nagy állóvízzé terebélyesedik. Az üreg szájából a szalamandra ezt az állóvizet láthatta. Vígan tenyésztek ott a mélyben megtelepedett algák, vékony szálaik egyenest a víz színére nyúltak fel. A víztükröt elérve, hirtelen felhagytak a növekedéssel, s a levegőbe tárták moszatvirágukat. A sok apró medakahal bizonyára szeret a szálak közt cikázni, a moszaterdőben rajokba tömörülnek, s vigyáznak, hogy a víz folyása el ne sodorja őket. A medakaraj jobbra-balra imbolygott, ha csak egy is balra tévedt közülük, a többi tüstént utána eredt, nehogy lemaradjanak. S ha a moszatszálak egyet jobbra térítettek, a többi apró medaka kétségbeesetten jobbra imbolygott. Ezért úgy tetszett, nagyon nehéz akár egynek is leszakadnia a többiektől. Az apró halak láttán a szalamandra akaratlanul is elnevette magát: — Micsoda szerencsétlen népség! Az állóvíz színén kirajzolódott a szűnni nem akaró lassú örvény. Ezt talán egy lehullott fehér szirom kerengése is mutatta. A virágszirom sebessége egyre gyorsult. Végül a kör összezsugorodott, eltűnt benne maga a szirom is. — Szinte káprázik a szemem! — suttogta a szalamandra. Egy éjjel apró rák tévedt az üregbe. A parányi állat éppen a tojásrakás kellős közepén tartott a sziklafalra kapaszkodva, s átlátszó hasa alját körülölelték a fűmagszerű tojások. Csapkodott hosszú, elvékonyodó, a végén már-már szinte láthatatlan csápjaival, de mi üthetett belé, leugrott a sziklafalról, ügyesen bukfencezett kettőt-hármat a levegőben, s most oldalról belecsimpaszkodott a szalamandra hasába. A szalamandrát elfogta a kísértés, hogy hátranézzen, vajon mit művel ott az a kis rák, de visszatartotta magát. Ha csak egy kicsit is megmozdítja a testét, ez az apró állat minden valószínűség szerint megijed, és elszalad. — De ugyan mit művel itt ez az állapotos kis kukac? Az egy szem apró rák biztosan sziklának nézte a szalamandra hasa alját, s oda rakosgatta a tojásait. Ha nem, akkor tán valamin nagyon elmélyülten gondolkozott. A szalamandra diadalmasan megszólalt: — Mind buta, aki aggodalmaskodik vagy elmerül gondolataiba! El is határozta, hogy mindenképpen kimászik az üregből. Mert ugye, micsoda szamárság mindvégig csak töprenkedni! Ennek most már fele sem tréfa! Erejét megfeszítve megrohamozta az üreg száját, de feje beszorult a nyílásba, mintha jól bedugaszolta volna parafadugóval. Ezért minden erejével újra hátrálnia kellett, hogy kihúzza a dugót. A mozgolódástól a víz alaposan felkavarodott az üregben, s az apró rák ijedelme sem volt éppen mindennapi. De amikor látta, hogy az általa sziklának vélt tuskó vége dugóként zárja el a nyílást, majd újra visszahúzódik, harsány nevetésben tört ki. Szó, ami szó, nincs még egy állat, amely úgy nevetne a zavaros vízben, mint ez az apró rák. A szalamandra újra próbálkozott. De megint hiába. A feje a lyukba szorult, bármit csinált. Szeméből hullott a könny. — Ó, istenem! De kegyetlenül bánsz velem! Mindössze két évig voltam vigyázatlan, s büntetésül egész életemre ebbe 16 A HÉT
