A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-07 / 2. szám
Hová tűntél kis Balázs? Nem tűnt el, csak átalakult, és "kiadta magát". Ez ugyanis a könyvének a címe. Mostanában meg egy bizonyos FRICI születésénél bábáskodik, pedig nem volt igazán rászorulva az átalakulásra. Az is igaz, hogy lényegében most is azt csinálja, amit korábban, csak eddig a színpadról, rádióból, televízióból áradt felénk a humora, most pedig az írott sorok közül. És aki megbántja, háromszor veri azt rajta vissza, mint ahogy lapjának névadója, Ludas Matyi tette egy bizonyos Döbröqivel. Iqen, Szuhay Balázsró\ van szó. — Milyen érzés egy humoros lap, a Ludas Matyi főszerkesztőjének lenni? — Hát nem mindig humoros dolog, de a végeredménynek mindig humorosnak kell lenni. — A humoristák általában vidám emberek? — Olyan emberek, mint a többiek. Van, aki vidám, van aki savanyúbb. A legtöbb nagy humorosta, akit en ismertem, az életben inkább savanyú ember volt. — Milyen volt az út a Foxi Maxitól a főszerkesztői székig? — Egyrészt nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy szinkronszerepemre harminc óv távlatából is emlékeznek, az meg már egy más kérdés, hogy egyes ostoba fajankók állandóan azt vetik a szememre, hogy én gyerekműsort is szinkronizáltam. Nagyon büszke vagyok, hogy olyan társasággal dolgozhattam együtt, mint Váradi Hódi, Várhelyi Bandi, Csákányi László és Kiss Manyi. Bár most lennének ilyen művészeink. Megmondom őszintén, unom, hogy mindenki ezen lovagol. — Mint például en is. Amit kaptam, megérdemeltem. Gyorsan az írásra terelem a szót.. — Tulajdonképpen mindig is írtam. Az más kérdés, hogy nem újságokba, hanem a saját számaimat. Ezenkívül rendkívül sok mindent csináltam, és ha a pályámat 100 méternek vesszük, akkor abból 1 milliméter a Foxi Maxi. — És mennyi a Ludas Matyi, amelynek mire a főszerkesztői székébe került, nem kis konkurenciával találta magát szembe. Például a Hócipővel... — Nem tartom konkurenciának. A humort és a vagdalkozást ón soha nem tévesztem össze. — És hova lett Szuhay Balázs, a színész? A háttérben marad? — Tulajdonképpen igen. Olyan arányeltolódás van, hogy régen volt egy színész, aki írt is, és most az írás javára fordult a kocka. — Nem nagy luxus ez, mikor olyan kevés az igazi humorista színész? — Nem, tudniillik meglehetősen nagy válságban van a színház és külön nagy válságban van ez a műfaj, amely teljesen a háttérbe szorult. — Önnek mi a véleménye az emberek mostani hangulatáról? Szükség van humoros lapokra, hogy földobódjanak? — Nagy szükség van ilyen újságokra, mert a tömegkommunikációs eszközök az emberekre szinte ráerőltetik a rossz hangulatot. Nem szabad elfelejteni, hogy az igazsággal is lehet hazudni, mert ha nekem fáj a fogam, akkor természetesen arra koncentrálok, és nem jut eszembe, hogy milyen jó, hogy van két kezem, két lábam, nem úgy, mint sokaknak, akiknek ez hiányzik, meg hogy én látok és hallok. No most az orvos igyekszik elterelni a figyelmemet arról, hogy fáj a fogam, és akkor egyszer csak nem fogom észrevenni, de hogyha minduntalan azt szajkózzák, hogy fáj a fogad, fáj a fogad, akkor is fájni fog, ha már rég kihúzták. — A humor "célpontjai" a leggyakrabban a politikusok. Nem sértődnek meg? — Ez borzasztó érdekes dolog. A másik oldalon a sértődöttség éppen azok oldaláról érkezik, akik magukat liberálisnak mondják, és teljesen elfelejtik azt a liberális alapelvet, ami Voltaire óta minden liberálisnak eszményképül kellene hogy szolgáljon: Egyetlen szavával sem értek egyet, de az életem teszem rá, hogy elmondhassa. Nálunk ez kicsit módosul: a liberálisok ha egyetlen szóval nem értenek egyet, az életüket teszik arra, hogy az illető ki ne nyithassa a száját. — Volt idő, amikor az egész humor arra épült, amit nem lehetett kimondani. Ma mi a helyzet? Van még ma is tabutéma? — Ma hivatalosan olyan, hogy ne lehessen valamit kimondani, nem létezik. Az már egy más téma, hogy az emberekben van egy nagyon érdekes túlzott sértődöttség, ami azelőtt nem volt. Kellér Dezsőről mindenki azt mondja, hogy milyen bátor konferanszié volt. Személyesen ismertem, rendkívül tiszteltem, tehát nem akarom kissebbíteni az érdemeit, de bizony a konferanszaiba sokszor olyasmit is belemagyarázott a nép, amire ő gondolni sem mert volna. Tehát akkor, amikor arra kónyszerítették az embereket, hogy a sorok között olvassanak, bizony előfordult, hogy olyasmit is kiolvastak, ami nem volt ott. — Megmondaná mennyi ideig volt a Vidám Színpad tagja és most milyen a viszonyuk? — Harminc évig voltam a Vidám Színpad tagja. Most tulajdonképpen elszakadtunk egymástól, de a viszonyunk normális. — Ön most sehol nem játszik. Nem is szeretne? — Nem, nem, a kettő sok lenne. Tavaly volt két infarktusom... — Nemrég halt meg Fele ki Kamill. Tud valamit arról, miért hagyta abba ó is olyan korán? — Az ő esetében két mozzanat volt, ami "lehúzta a függönyt". A Madách Színház Napsugárfiúk előadásán az egyik fiatal színész tempósabbra vette, mint kellett volna, mert éjszaka rádiófelvétele volt. Ezt az előadást Kamill nem játszotta tovább. A másik mozzanat, hogy az Operettszínházban a partnernője megbetegedett, és mivel az igazgatóság nem akarta, hogy elmaradjon az előadás, beugrott egy olyan színésznő, aki nem tudta a szöveget, és kezében a példánnyal felolvasta. Ezt Kamillka annyira a színház és a közönség lenézésének vette, hogy abbahagyta. Tehát éppen azért hagyta ott a színházat, mert nagyon szerette. — Hogyan érzi magát Szuhay Balázs magánemberként a mai Magyarországon? — Elsősorban örülök, hogy élek, hogy megérhettem azt, amit megértem. Ne feledjük el, hogy a török megszállás 150 évig tartott. Tízéves voltam, amikor az oroszok bejöttek, tehát ha a történelem megismétlődött volna, akkor 160 éves koromban mentek volna ki. — Szokott beszélni a magánéletéről? — A magánéletem nem tartozik a nyilvánosságra. Egyébként 30 éve vagyok házas, két nagylányom van, akiket egy kicsit mindig távoltartottam a nyilvánosságtól. — A felesége ismert, esetleg ó is színész? — Nem, de nagyon ismert neve van... Úgy hívják, hogy Szuhay Balázsnál BEKE ISTVÁN
