A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-29 / 18. szám

ÉGTÁJAK MÉSZÖLY MIKLÓS Lenszőke varkocsos lány ült a kékre festett pádon. A Bartina-közből gálicos szőlődombokra lehetett látni és a Kis-Bö­­dő löszös szakadékára. A dombokat mustszag ülte meg, mint a pohár aljára alvadt szirup. Alkonyodott már és ilyen körülmények között mindig nagyobb a csend a templomtereken. A tér padjait Nemecsik polgármester elgondolása sze­rint festették kékre, a polgárok megsza­­vaztatása nélkül. Aztán nemsokára meg­halt. Rossz, de őszinte versekkel teleírt füzetet találtak az íróasztalfiókjában, a kék padok azonban megmaradtak. A városházán előző nap leplezték le Sa­­morjai Mózes földbirtokos mellszobrát, aki a téli vadászaton a fák közt felbukkanó feleségét szarvastehénnek nézte és pon­tos lapockatalálattal lelőtte. Vagyonát a városnak ajándékozta, azóta nincs róla hír. A térre enyhén emelkedő, macska­köves utca vezetett föl, szemben a Szent Sebestyén-szoborral, melyen hét nyíl­vessző fúródott át és rozsdásodott. Az ügynök itt ballagott fölfelé. Kezében fenyőfa lemezből készített utazótáska, időálló, mint a zöld katonaládák, csak laposabb, városiasabb. Az érkező idege­neken mindig akad valami rendhagyó. A városháza tanácstermében például volt egy ismeretlen eredetű kép (talán fla­­mand?) — vásárteret ábrázolt, szekere­ket, sátrakat, portékákat, a patakban egy nyitott réklis nő guggolva vizet locsolt a mellére és jóltápláltan nevetett. Általában mindenki jóltápláltan nevetett itt vagy szitkozódott, a ruháik viszont egyformán színesek voltak, mint a bokréta. Es főképp mindenki a kép szemlélője felé nézett. Ez olyan benyomást keltett, mintha semmi aggály nem feszélyezné őket: a világ nyitott képeskönyv, a kereplő kerepel, a haragos készenlétben tartja a húsvágó bárdot, a lúd megcsavart nyakán a kés is elvégzi, amit kell, s a nő tejfehér mellén a hideg patakvíz összehúzza a bőrt. Az éremnyi barna bimbót az ecset úgy emelte ki a réklihasítékból, mint a feltámadási gyertyacsonkot. Csupán a kép bal alsó sarkában állt háttal egy férfi, a nadrágja buggyos, nemezkalap volt rajta és ezüst­veretes öv. Lehet, hogy épp akkor érkezett a vásártérre, elad vagy vesz, ki tudja, miféle. Hiába mindennapos az ilyesmi, mégis rendhagyó. Az ügynök elballagott a Szent Sebestyén-szobor mellett, aztán visszafordult az állomás felé, ahol talá­lomra szállt le. A vonatablakból a dombra futó városka templomtornya ragadta meg a figyelmét: a nap úgy tűzött rá, mintha lángot akarna vetni. Ez nem légből kapott kép, egyszer tényleg igaz volt, huszon­három éve a templomtorony valóban kigyulladt, gyerekek gyertyával pörzsölték a gerendákon alvó denevéreket és a sercegő szárnycsapkodástól felizzó bőr­darabkák ráhullottak a nyalábokban csün­gő pókhálófonadékra. A kórusablak mö­gött egész éjszaka záporozott a zsarát­nok, s még a városháza ablakai is megpattantak a hőségtől. A megdőlt toronyból nyolc méter mélyre fúródott a földbe a nagyharang. A templomtér kofái (délelőtt ott volt a piac is) napokig halkabban beszéltek, mint máskor. Most annyi történt csak, hogy véletlenül újra felidéződött a régi esemény. Az ügynök maga sem vette észre, milyen régóta bámulja az állomást, ahol nem volt szándékában leszállni. Pedig ismerős volt, a vidékies bástyatornyával, nemzetiszínű­re festett zászlórúdjával. Egy ilyen állo­másnak csak hátat fordítani lehetett valamikor. Mikor megkerülte a szobrot, pillantása találkozott a lányéval, aztán végigsiklott a Bartina-közön és megpihent a szőlődombok zöldjén. Ott, ahol nem láthatta már, az egyik présház előtt Nemecsik polgármester özvegye sziesz­­tázott a diófa alatt, nyitott Bibliával az ölében. A paráznaság példabeszédei. A diófa alól is messzire lehetett ellátni, emlékezetes földbirtokokra, egészen a Duna vonaláig, Ózsák pusztára, a lankóci csenderesre, a garabóci erdőségre. Lan­kadt fénypára fölött úsztak ezek a kép­emlékek, elvetélt embriók a túl édes pocsolyában. Az özvegy nagydarab, vas­tag asszony, fekete szaténszoknyája úgy feszült a combján, mint fókán a bőr. Á gyászruha felső része akár egy vert csipke fantáziaing, alatta a párás boltozat ész­revétlen dagályként mozdult meg, majd visszahúzódott. A présházban Pölöskei vincellér rakosgatott, öreg házibútor, csu­takkal a vakaró vasát tisztogatta és egy gránáthüvelyből fabrikált gyertyatartóról törölgette a kormos csurgást. (A gyertya­tartó Samorjai Mózes úr rejtélyes ajándé­ka.) Az özvegy beszólt hozzá, hogy hozzon fel a pincéből egy lopó vörösbort. Pölöskei maga elé legyintett és az ablakrácshoz támasztotta a fejét. "Teccett már kapni — mondta nyersen. — Tessen várni a következővel ozsonnáig." A lány reggel óta ült a kékre festett pádon. Az idő úgy telt eddig, hogy időnként felállt, sétálgatott kicsit, benézett az utcatorko­latokba, mintha várna valakit. Most egy­szerre zavarba jött, hogy az ügynök már ott is áll vele szemben; és nem háttal. Zavarta, hogy nincs nála semmilyen motyó. Egyszerűen csak szép volt, ahogy a kék pádon ült a lenszőke varkocsával. Az ügynök és a lány 16 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom