A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-29 / 18. szám
Most töltötte be a tizenharmadikát, de mindenki tizenhétnek nézte. Szüleivel már kora reggel elindultak Mórágyról, akik most először hozták be magukkal a városba. Édesapjának olajütője volt otthon. Házukban örökös volt a forgalom, mindent belepett a szotyola, és alig múlt el hét, hogy a bőrzekés ellenőrök valamelyike be ne toppant volna, akik egy kiadós birkapaprikásért hajlandók voltak nem észrevenni, hogy a zugraktár a fáskamra mögött van. Mióta az eszét tudta, mindig akadtak ellenőrök, akik ott éjszakáztak náluk. Vagy a történeteik nyúltak bele az éjszakába, vagy odakint volt olyan az idő, mint a megrendelt pokol. "Szentsóges Szűz, a jég lesöpri a kerékpárt az országúiról, megférünk itt kis helyen is, ellenőr úr." A gyanakvás sose múlt el, hogy a lány egy ilyen éjszakán fogant meg, az eltitkolt raktárban. A szívélyességről azonban továbbra se mondhattak le, az üzlet rosszul ment. Megesett, hogy édesapja félig szikkadt olajpogácsát tömködött az édesanyja szájába és így kellett pucéran imádkoznia a berámázott emléklap előtt, melyet első áldozáskor kapott. Hosszú évek óta a mostani volt az első békés nyár, majdnem olyan felhőtlen, mint a mórágyi oltárképen az ég. Mégis úgy tervezték, hogy elköltöznek a faluból, másik megyébe, vagy hagynak mindent a madaraknak és a tengerentúlon keresnek boldogulást. A lány csupán véletlenül szerzett erről tudomást, mikor szülei a zugraktárba elvonultak. Ártatlanul féregre gyanakodott, nyestre vagy görényre és ezért lesett be a deszkarésen. Akkor látta meg, hogy édesanyja felkapott szoknyával hanyatt fekszik az olajos kantákra dobott pokrócon, a lába lelóg, s míg combja közé furakodva édesapja a jövendőt meséli, édesanyja apró nyösszentésekkel ismételgeti, hogy "úgy lesz... úgy lesz..." Az igazság az, hogy mikor az ügynök odaült melléje, annak se mondhatott mást az életéről, legfeljebb annyit még, hogy fontos papírokért jöttek a városba s a szülei meghagyták, hogy itt a padnál várja őket. Az pedig bizonyos, hogy visszajönnek, ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután. Csak hát a fontos papírokat nem adják olyan könnyen, mint a süvegcukrot. Az ügynök egyre inkább úgy érezte, hogy az utazótáskájában hurcolt mintakollekciójával nincs mit kezdenie, s még a jobb portékái is kimentek a divatból. S mintha ez most egyetlen pillanat alatt következett volna be. Ettől szomorú lett, mint az ezüstfüstös cinterem. Mint az ezüstfüstös szerelem. És legfőképp tanácstalan volt, hogy milyen szóval mondja, amit nem lehet. A diófa alatt az özvegy is becsukta már a Bibliát — amire abban sincs mentség, magyarázat, azt nem lehet megbocsátani. Hiába próbált uralkodni magán, eltorzult arccal sírt, mint egy lóvátett szarvastehén. Akár azt is lehetne mondani rá, hogy finita. Ugye, visszajönnek? — kérdezte mosolyogva a lány. Az ügynök sokáig nem válaszolt. Aztán egy kék selyempapírba csomagolt játékszappant vett elő a zsebéből, és odatette a lány ölébe. Lassan hátat fordított neki. Visszajövök — mondta, és elindult az állomás felé. ZS. NAGY LAJOS A korhelykedés dicsérete (Bán Samu feljegyzéseiből) A Szanatórium egyik ifjú, hosszú lábú, karcsú, zöld szemű és aranyszőke hajú orvosnőjének magyaráztam az alábbi, hosszú évek tapasztalatain alapuló véleményemet; az orvosnő, akinek édes kis fülcimpáján mindennap másmás ezüst, bronz és aranyos fülbevaló függött, türelmesen végighallgatott, halvány mosollyal piros ajka körül. Kedves Doktor néni! Tessék csak mosolyogni egészen vidáman, mert tetszik nekem a mosolya; tulajdonképpen éppen én is azért lettem alkoholista, hogy vidáman mosolyoghassak erre a világra, amely végeredményben egy pipabagót sem ér, illetve nem érne, ha nem lennének benne kegyedhez hasonló, csilingelő fülű tünemények; de még így se nagyon tudnék mosolyogni, ha olykorolykor meg nem innék valamit, mondjuk egy fél liter mélyarany színű tokaji aszút vagy két, három, négy féldeci teljesen színtelen, pikáns ízű borókapálinkát; ám a derűsen tiszta mosolyhoz néha elegendő egyetlen egy fiaskó badacsonyi kéknyelű is, sőt, ha az ember nagyon meg van szorulva (úgy gondolom: anyagilag), akkor a savanykás rajnai rizling is megteszi; az imént könnyelműen azt találtam mondani, hogy alkoholista vagyok, most akkor ezt visszavonom, mert ha az lennék, akkor például a kocsisrum is ízlene, tetszik tudni, amit kétdecis lapos üvegekben árulnak, de... nem ízlik; nem mondom, jobb híján azt is megiszom, de attól mosolygás helyett szélesen és hülyén vigyorgok, mintha csak szerfelett örülnék az idő előtti választásoknak; ahhoz, hogy az idő előtti választásoknak őszintén örüljek, azt a büdös borovicskát kell vedelnem, amit ugyancsak kétdecis lapos üvegben árulnak úton-útfélen; no, de hagyjuk a politikát, higgye el, doktornő, nem vagyok alkoholista, legfeljebb némileg részeges, korhely, ahogy apám mondogatta volt, vagy még az se; hátha az egész ivászatom isteni sugallatra történik?; ha például itt, a Szanatóriumban kegyed vért vesz tőlem, és tengerzöld szemével mélyen a szemembe néz, és nem a karomra, ahonnét csordogál a vérem, akkor valami transzcendens ÉGTÁJAK lény azt súgja nekem, hogy rémületemet és meghatottságomat nyomban a vérvétel után rohanjak leöblíteni egy fél liter furminttal a legközelebbi vendégfogadóba; egyébként kocsmákba igen ritkán járok (nem bizonyítja-e ez is, hogy nem vagyok alkoholista?), a napi fejadagomat boltokban szerzem be, és legtöbbször a fenyvesek mélyén iszom meg, szép lassan, mókusok és szarvasok között; a szarvasok és őzek már egészen megkedveltek, körülöttem legelésznek, néhány lépésnyire tőlem; nem beszélve a mókusokról; s most elárulok kegyednek valamit, doktor néni, a jó múltkor az egyik mókust, aki egészen közel merészkedett hozzám, megkínáltam egy kupica skót whiskyvel: félénken megnyalta, s utána örömében három bukfencet vetett; azóta minden délután ott várakozik rám a fenyvesben, s muszáj neki whiskyt vinnem; ott iszogatunk szép csendesen a jó illatú fenyveserdő mélyén; íme, így szövődnek a forró és tartós barátságok; de a szarvasokat eddig csak a pilzeni sörre tudtam rászoktatni, valami ősi ösztön visszatartja őket a tömény szesz fogyasztásától; egyébként sört én csak nagy megszorultságomban iszok, akkor, ha már kocsisrumra sem futja a pénzemből, amit elég fukarul mér a demokratikus betegsegélyző... r Farkas Arpád / Zsoltár Elkeveredtünk ismét az állatokkal, és feléd nyújtott tenyerünket a zápor szögeivel vered át, uram, és mérgezettek a te zivataraid, és a te látogatásaid kénnel és kámforral valók. Állunk ideszegezve hideg szögeidtől, állunk kétlábra ágaskodva, állunk dicséretedre. Es hurkásan csurognak alá tekintetünk ablakain a te vizeid, alázuhognak gyermekkorunk könyörgő rétjeire, csöngös csikóira, göndör bárányaira, szelíd fiiveire, arany almáira. Ha férfikort ígértél, uram, az ifjúságot mért mosod belőlünk el? Ázott kutyák melege bűzét, szegénység szagát ránk mért küldöd? Állunk ideszegezve a te szögeidtől, pogány düheidtől, s zengve a te dicséretedet, iszappal fordul ki szánkból az étel, ajak közül a vízzel telt pohár. — A HÉT 17
