A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-22 / 17. szám
EGTAJAK SMURGLICS Emlékszel? Emlékszel, mikor tündér voltál... O, már azóta nagyságos asszony vagy, esetleg méltóságos, én nem tudom. Most már nem vagy tündér. Persze, most már nem tegezlek; sőt nem is magázlak, nem, hisz nem ismerem az uradat, és nem találkozhatunk sohasem. Csak úgy, hogy az autóba beköszönök, mint a néma, ha véletlenül észrevették. És csak annyit mosolyodom, amennyit a köszönés előír. Te is, és azután nézel komolyan nagyságosán (vagy méltóságosan) a sofőr feje fölött előre, s nem tudom, hova gondolsz, és hová mégy. Csodálatos ez az élet, csodálatos. Most már semmi, de semmi közöm nincs tehozzád. Csak azért, mert férjhez mentél. Csak azért, mert ellépett az idő... s te letetted a tündérországi honosságot, és egy sóhajjal felvétetted magad az emberek országába. Hogy volt az, milyen színű napon, őszi vagy tavaszi fák alatt, mikor utoljára nyomta a hátadat a tenyerem, azt a meleg selyem hátadat, hogy a mellemhez tapadj, és így utoljára csuktuk le a szemünket, összetett ajkainkról a csókot hallgatni, a legédesebb dallamot, amit valaha a csalogány énekelt. Melyik évben, milyen órában volt az, és mért volt az akkor utoljára? Látod. Azt tudom, hogy tündér voltál, az ifjúság tündére. A szomorúságtól elfoglaltad a szívemet, és odatűzted a szívemre zászlódat, a szerelem ibolyaszálát. Emlékszel még Smurglicsra? Emlékszel, hogy féltél eleinte bebújni a kapu alá csókolózni? Istenem, ha meglátna valaki! Hogyne, te felelős voltál, te tulajdona voltál egy idegen úrnak meg egy idegen hölgynek, akik rád fogták, hogy az ő leányuk vagy. Pedig mennyire nem értettük, ugye, hogy mért nem szabad az ég alatt csókolózni? Telirakják utcákkal a földet, az utcán másznak a lakosok, és nem engedik meg, hogy én téged ott előttük öleljelek és csókolgassalak. Körülállanának, és nevetnének rajtunk. Sőt, lepiszkolnának bennünket. Szétválasztanának. Rendőrt hívnának. Emlékszel, azt beszéltük egyszer, milyen szép volna az a Boltos utca, s minden utca milyen szép volna, ha mink megállanánk a járdán, és országvilág előtt csókolóznánk. Az embereknek mosolyogniok és éljenezniök és tapsolniok kéne. Mink leckét adunk a boldogságból. Zeneszóval kéne minket végigkísérni Pesten. Virágot kéne hullatni reánk az ablakból, az erkélyről. Emlékszel? És ehelyett reszketnem kell, hogy észrevette valaki, mikor a sarkon összeértünk, és ajkam csak félig nyitva, alig szóló hanggal köszönök neked: drágám... és a kesztyűdet csak másodpercekre szoríthatja meg a kesztyűm, csak így az öt ujjam meg az öt ujjad hamar vógigtapintják egymást, szegény vakok, hogy megvagytok-e ma is mind az öten, igen. Véletlenül találkoztunk, természetesen, te ide mégy föl az énektanárhoz, én meg elkísérlek. Milyen jó annak a zúgó fejű tanárnak, ilyenkor mindig pihen egy fél órát. Mert fél órát késel arról az óráról. Fél öttől ötig csókolózunk a kapu alatt, öttől fél hatig aztán ott állasz a zongoránál, és a csókoktól sajgó szájjal énekelsz neki: ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó. És újra: ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó. És közbe lélegzel egy nagyot, és a szemed az ablakon van, és az eget nézed, és emlékszel, és megint nyolcszor sajnálod az elszállott csókot: ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó... emlékszel? Roppant utálatosak ezek a népek Pesten, hogy fél öttől ötig is mindig ki-be járnak a kapun. Muszáj kimenni két perc múlva az első kapunk alól, mert feltűntünk egy néninek, hogy ott állunk a homályban, benn a sarokban, egymással szemben, és hallgattunk. A néni megállott a lépcsőn, és visszales reánk. — Jöjjön... — és kimegyünk abból a házból. Nem is várunk addig, míg a néni megunja a leskelődést! Benézünk a szomszéd ház kapuján. Én bemennék. — Nem, itt nagyon világos van. A harmadik kapu alatt folyton jönnek-mennek. Ott mindenféle irodák vannak. Ó, kiismertük mind azokat a házakat! A negyedik kapu alatt volt aránylag a legjobb dolgunk. Az öreg, trotty ház volt, a lakosai is csupa vén házaspárok lehettek, akik mindig otthon ülnek. Mély, bolthajtásos kapualja volt annak a háznak; olyan halk és borús és jóindulatú hangulata volt, mint egy kis falusi templomnak. Hordárok, üzleti küldöncök, sürgönyhordók, szobalányok, cinikus gyerekek meg mindenféle táskás alakok nem zavarták a mi forróságos áhítatunkat minden pillanatban. Ha jött vagy ment valami unalmas férfi vagy asszony, szépkaptuk a fejünket, és köhögtünk picit, és úgy tettünk, mintha mink is indulnánk éppen kifelé. Emlékszel? Vagy odaléptem a "Lakók névjegyzéke" elé, és tanulmányoztam, súlyos képpel, míg újra magunkban maradtunk... emlékszel, mikor egyszer azt mondtam neked az előtt a kapu előtt: 16 A HÉT
