A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-22 / 17. szám
ÉGTÁJAK — Gyerünk, nézzük meg, itt lakik-e Smurglics. Mért éppen Smurglics? Azt akartam, hogy kacagj egy picikét. Ó, hogy kacagtál! Mindenen nevettél te, mindig, mindig. Mert akkor tündér voltál. A tündérek beszéde a nevetés, mint a lombi madarak beszéde az az ő furulyáié, oboázó édes muzsikálásuk. És te állottál úgy a "Lakók névjegyzéke" előtt, hogy kiláthass az utcára, hogy nem jön-e be valaki hirtelen a kapun... és ha megleptek, azonnal dugtad az orrod a táblához, mintha rövidlátó lennél, és együtt jártattuk a fejünket a neveken, és a te nevetős gégéd halkan bugyborékolta, hogy: Smurglics, Smurglics, Smurglics... emlékszel? Emlékszel, hogy te kaptad el azután a kezem, mindennap, mikor a kapuba szöktünk: — Jöjjön, nézzük meg Smurglicsot. És egyszer, mikor két nehéz cipő jött le a főlépcsőn, s mi odaillantunk a tábla elé, s néztük gondterhesen azokat a buta neveket... dehogy néztük, nem láttunk mink ott soha semmi nevet, nem, csak rózsameg opálfelhők meg rubin- és berilcsillagzatok lebegtek és kápráztak a mi szemeink előtt, ugye, néhai szerelmes tündérkém? És az a két recsegő, tekintélyes cipő megálló«, és megszólított bennünket: — Kit keresnek, kérem? Emlékszel, a nagy, vastag öreg bácsira? Fekete felöltőben volt, és esernyőt fogott, pedig odakint is olyan napsütés volt, mint bent a mi szívünkben. Az esernyő dacára is kedves volt a bácsi, kedves akart lenni, oly gyöngéden nyomta félre a fejét felénk, amint megkérdezte, kit keresünk, hogy fölvilágosítással szolgálhasson. Talán ő a háziúr. Emlékszel, megnyomtam a kezed, hogy komoly maradj, és szent pofával megmondtam a bácsinak, hogy kit keresünk: — Smurglicsot. — Igen, kérem? Tessék. Én vagyok... Jaj, te csacsi! Ráértél volna az utcán is kacagni, mikor már kiszaladtunk a kapunk alól... igaz, hogy én is elröhögtem magam a második pillanatban, mikor már megkaptam a karod, és menekültem veled, mintha betörők lennénk, és megcsíptek volna. Emlékszel? Az utca végéig szaladtunk, csak onnan mertünk visszanézni... még ott állott az az álom, az a Smurglics az esernyővel, és bámult utánunk... emlékszel? így állok most én is, és utánad bámulok, amint szőke hajad, mint a szőke szellő, eloson az ifjúság messze-messze halványzöld ligete közé. Julo Polák illusztrációja Paul Verlaine versei Iskoláslány Szivemben könnyezik Arra tanítlak kicsikém, mi Eső könnyében áll a város (A. Rimbaud) nem volt tantárgyad azelőtt, — Szivemben könnyezik; csak most, hogy itt hullámzói égi s esik kint is, az utcán. szépségben két karom között. Mi bánt, mi keserít. Hisz oly fehér finomka tested, hogy szívem könnyezik? mint hópihe vagy liliom, Óh, eső, édes ének halványkék ér hálózta kebled aszfalton s háztetőn! két csúcsos íve oly finom! A gyötrődő szivének A szád nagyszerű rózsa kelyhe, balzsam e csöndes ének! ingerli mohó csókomat, Ez a könny, ez a gyász ám csipkéid mélyébe rejtve ok nélkül kesereg ma. ennél is drágább csók kacag. Ugye, semmi csapás? Tudom is: tanítvány-mivoltod Butaság ez a gyász meghaladod minél elébb, S ez a fő-kín a szívben: s maholnap mester-mód gyakorlód sírni s nem tudni, mért. a gyors öröm művészetét. Se hóhérom, se hívem. Teller Gyula torditása megszakad árva szivem. f Érzelmes séta Hányó alkony nyilai bíborozták egymást hívják, csapkodva, kiabálva, a szélringatta sok-sok tavirózsát, a füzek közt, hol égő sebemet s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen hordoztam árván; de a szürkület tündököltek a nád közt a vizen. elfödte a nád közt a tavirózsát Árván bolyongtam, fájó sebem égett, s a nap nyilait, melyek bíborozták — a tó partján, ahol, mint felidézett a sok rózsát, elfödte, csöndesen, nagy, tejszínű rém, a füzek mögött kétségbeesve imbolygón a köd , a sok nagy sápadt rózsát a vizen. és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha Szabó Lőrinc fordításai Rabindranath Tagore / Hang Indiából Nem hallottad csöndes lépteit? Jön, jön, mindig jön. Minden pillanatban és minden korban, minden nap és minden éjszaka — jön, jön, mindig jön. Sok-sok dalt zengtem én, elmém sokféle hangulatában, de minden hang azt hirdette: jön, jön, mindig jön. Napsugaras tavasz illatterhes napjaiban az erdei ösvényen: jön, jön, mindig jön. Nyári éjszakák esős homályában, a felhők mennydörgő szekerén, jön, jön, mindig jön. Minden bánatomban az ő léptei súlyosodnak szívemre, s az ő lábainak aranyos érintése ragyog fel örömömben. Nem eszméltem a pillanatra, amikor először léptem át az élet küszöbét. Minő hatalom késztetett arra, hogy létem felnyíljék e nagy misztérium számára, mint a bimbó éjféli erdő mélyén! Midőn éltem reggelén a fényre emeltem szememet, abban a pillanatban megéreztem, hogy nem vagyok idegen e világban, hogy a név és alak nélküli Kifürkészhetetlen karjaiba vett anyámnak képében. Ugyanez az ismeretlen a halálban éppen így meg fog jelenni számomra: mintha öröktől fogva ismertem volna. És mivel szeretem az életet, tudom, hogy a halált éppúgy fogom szeretni. A kisgyermek felzokog, amidőn anyja elveszi jobb kebléről, hogy már a következő pillanatban vigaszt találjon a bal keblén. HAMVAS BÉLA FORDÍTÁSA A HÉT 17
