A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-22 / 17. szám
Atari it oz i/koki Marinak először szerencséje volt az iskolával. Könnyű neki — mondták Mari édesanyjának a barátnők, munkatársak —, vág a gyerek esze, mint a borotva. Mari édesanyja azonban nagyon jól tudta, hogy éppen ezért nem is olyan könnyű neki. Az élénk észjárású, nyitott és minden iránt érdeklődő gyerek kíváncsiságát nem egyszerű dolog naponta kielégíteni. Nagyon jól emlékszik rá, hogy három évig, amíg otthon volt a gyermekgondožási szabadságon, nem volt a lányától egy perc nyugta sem. "Ez mi, ez micsoda, de minek, de miért?" — ment utána a konyhába, a fürdőszobába, főzés, mosás, teregetés közben mindenüvé. Amióta Mari megtanult járni, egy pillanatra sem hagyta magára az anyját, folyvást a sarkában volt, és örökké kérdezett, mindig kíváncsi volt valamire. Ráadásul keveset aludt, alig nyolc órát már háromévesen, a délutáni pihenésre pedig szinte nem is volt szüksége. Édesanyja abban az első három évben végig olyan volt, mint az alvajáró. Esténként, mint egy hulla, úgy zuhant az ágyba, és szinte még az első álmát se aludta végig, amikor már kelhetett föl, és kezdődött minden elölről, így ő aztán nagyon jól tudja, mivel jár az úgymond éles eszű gyermek nevelése. Félt is, amikor elérkezett az ideje, hogy Marit óvodába adják. Mi lesz, ha olyan tanító nénihez kerül, akinek nem lesz majd elég türelme a gyerek örök kíváncsiságához? Ha a csoportban sok lesz a gyerek, és a tanító néninek egyszerűen nem jut elég ideje Marira? Ha esetleg nem érti meg, hogy állandó nyaggatásai mögött nem kényeskedés van, nem arról van szó, hogy a családban körülötte forog a világ, és ugyanazt a kényeztetést követelné az új környezetben is? Szerencsére az édesanya aggodalmai feleslegesek voltak. Az óvodában Mari egy fiatal tanító nénihez került, aki pár éve végezte el az iskolát, maga is szinte gyerek volt még, és boldogan hancúrozott órákon át az ovisokkal. Mari kérdései, különös meglátásai pedig egyenest szórakoztatták. Délutánonként, amikor az édesanya Mariért ment, a tanító néni nem győzte mesélni, hogy ma megint miket kérdezett a gyerek, milyen furcsa megjegyzéseket, képzettársításokat tett. így telt el boldog meghittségben néhány év. És hasonlóan sikerült az iskola első négy osztálya is. Az első osztályban egy jóságos, idős tanító nénihez került Mari, akinek az idegei úgy látszik, még mindig kötélből voltak. Nem idegesítették a gyerekek, amint az ő korában a legtöbb pedagógust általában már szokták. Nem zavarta a lárma, a ricsaj. Hagyta, hogy a gyerekek óra közben is fölugráljanak a padokból, kimenjenek a katedrához akár hívás nélkül is, odamenjenek egymáshoz a feladatot megbeszélni, vagy akár csak az ablakhoz, hogy egy kicsit kiegyenesítsék elgörbült hátukat, és egy kicsit kibámuljanak. "Szegények, úgy sajnálom őket! — szokta mondogatni a szülői értekezleteken a tanító néni. — Nekik még olyan hosszú a negyvenöt perc, hát még az egész délelőtt végig az iskolapadban!" És hagyta, hogy a tanítás hosszú órái alatt is időnként mozogjanak egy kicsit, járkáljanak a padok között, odamenjenek egymáshoz, beszélgessenek, közösen oldjanak meg feladatokat, ha úgy könnyebben megy, új javaslattal álljanak elő akár az óra menetét illetően is, esetleg a hatodik órát egységesen leszavazzák, és mert úgysem tud már senki se figyelni, inkább mesét olvassanak, vagy sétáljanak egyet az iskolakertben. És az osztály tanulmányi eredménye nem volt rossz, sőt, a legjobbak között volt az iskolában, bár sok szülő nem értette az órákon uralkodó nagy "szabadosságot", a kollégák pedig a kérdés lényegét azzal hárították el, hogy persze, sok a jó eszű gyerek az osztályban, és azokkal könnyű. Ami igaz az igaz, Marihoz hasonló, élénk érdeklődésű, kitűnő képességű gyerek jó néhány volt az osztályban, ők adták meg a hangot, és vitték magukkal a többieket is. Mari mindenesetre boldogan járt az iskolába, naponta új élményekkel tért haza, örök kjváncsisága a fáradhatatlannak tűnő tanító néni és a sok értelmes gyerek között mindennap kielégült. Ennek az önfeledt korszaknak lett vége az ötödik évfolyammal. Mari osztálya a kémiai szertárba kényszerült, annyira túlzsúfolt volt az iskola. A terem lépcsőzetes megoldása, a nagy és sok helyet elfoglaló tömör padok, rajtuk az odarögzített kémcsőállványokkal, mindenféle kiálló, hegyes és szúrós szerszámokkal, egyáltalán nem arra volt tervezve, hogy egy mozgás- és szellemi igényeiben is igen aktív gyerekcsoportot naponta hat-hét órán át befogadjon. Mari és osztálytársai egyformán szenvedtek ebben a szűk és zsúfolt, ráadásul erősen balesetveszélyes környezetben. Eddig ahhoz voltak szokva, hogy óra közben is bármikor fölálltak, akár összetolták a padokat és csoportokban dolgoztak. Most a nehézkes, öreg és elavult bútorzat már eleve meggátolta őket a szabadabb mozgásban, amit pedig továbbra is nagyon igényeltek volna. De még bénítóbb hatással volt rájuk az osztályfőnök. A negyvenes éveiben járó pedagógus egyáltalán nem értette Mariék osztályát. Nem tudta fölfogni, ez a harminchat gyerek egytől egyig mind neveletlen-e, vagy a kolléganő ott az alsó tagozaton rontott el valamit. Persze, azt ő is tudta, hogy most már más szelek fújnak az iskolákban is, nem úgy, mint 89 előtt. Most már itt is vannak úgynevezett alternatív módszerek. Lehet válogatni, annyi mindenféle anyagot, módszertani könyvet és segédeszközt küldözgetnek az ő iskolájukba is. Általában persze nem a minisztériumból, mint azelőtt, az is igaz, jobbára inkább külföldi, magyarországi, sőt hollandiai iskolákból, kutatóhelyekről sőt alapítványtól. Nem is győzi átnézni őket az ember. Néhány kolléga ugyan nagyon érdeklődik, annyira, hogy már testvériskolát is találtak maguknak Hollandiában. Persze, jó lenne, ha tudnának kicsit angolul is, de az egyelőre csak a szakos pedagógusnak megy. Mari tanító nénije mindenesetre nem nagyon hagyja magát zavartatni ezektől az újféle divatoktól. Szülői értekezleteken ugyan mindig becsületesen fölolvassa az igazgató által kötelezően előírt szövegeket, legtöbbször olyan témákról, hogy a gyerek is ember, méltányoljuk a gyerek önálló személyiségét, hogy növeljük a gyerekek önbizalmát, hogyan fejlesszük alkotói képességeit, a szabad akaratra és véleménynyilvánításra való nevelés és hasonlóak. Egyszóval, hogy szinte a fordított hangnemben neveljük, mint eddig. Na de valósítsa meg ezt mind valaki például egy ilyen kémiai szertárban ennyi sok rossz, neveletlen kölyökkel egyszerre! Bekiabálnak az órán magyarázat közben, a pedagógus
