A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-08 / 15. szám

EMBERNEVELŐK

A sokoldalú pedagógus — Németh G. Éva

— 1958. augusztus 25-e volt, kellemes nyári reggel. Te egy ódon parasztház előtt vártad a kollégákat, én pedig kerékpáron igyekeztem első munkahelyemre, Füzespusztára. Jól ismertem Csilizradványt. mivel az általános iskola felső tagozatát ott végeztem el, tehát tudtam, ha az előtt az épület előtt álldogálsz, melynek az egyik szűk helyisége tanári szobaként szolgál, nem lehetsz más, mint kolléganő. Emlékszem, friss voltál, vidám, csupa ragyogás...

— Pedig igen nem tetszett, hogy éppen Radványra helyeztek egy isten háta mögötti falu iskolájába, melynek a tantermei a településen szétszórva négy átalakított lakóházban, illetve hajdani kocsmában kaptak helyet. Az óraközi szüneteink azzal teltek el, hogy szaladtunk a falu egyik végéről a másikra, olykor bokáig érő sárban. És a lakásunk, Uram Isten! Három kolléganőmmel közösen béreltünk egy sötét kis odút, melyben téli reggelenként a lavórban befagyott a víz. Ám mindez csak most tűnik ősi állapotoknak, akkor, a kezdeti nemtetszésem ellenére is hamar alkalmazkodtam.

— Annak ellenére, hogy városi lány voltál.

— Igen. Tény, hogy Somorján születtem, minden idegszálammal a szülővárosomhoz kötődtem, ahol kitűnő tanáraim voltak. Ok sem dolgoztak rózsás körülmények között, tankönyvek, segédeszközök nélkül, mégis sokrétű tudásra tehettünk szert a segítségükkel. Időt, fáradságot nem sajnálva tartottak össze bennünket, énekkarban, színjátszó csoportban foglalkoztak velünk. Nemcsak oktatási nyelvében volt magyar iskola a somorjai, hanem a szellemében is. Ami később az életem meghatározója lett, a kultúra művelése, elsősorban családi háttérből ered, s ezt az iskola jól fejlesztette tovább. Szüleim a Csemadok alapító tagjai voltak Somorján, s számomra feledhetetlen élmény, hogy negyvenkilencben, az alakuló közgyűlésen először mondtam verset közönség előtt.

— A versre is emlékszel?

— Persze. Az akkori hangulatnak megfelelő volt, Juhász Gyula A munka című szonettje.

— Tanáraid közül kik hagytak nyomot az emlékezetedben ?

— Nagyon sok nevet felsorolhatnék, de különös tisztelettel gondolok vissza az iskola akkori igazgatójára Horváth Imrére és feleségére, továbbá Ágh Józsefre és Mitterhauser Richárdra, aki embersége és műveltsége által vált példaképemmé. Az irodalom, a zene, a versmondás, az éneklés, a képzőművészet nélkül úgy érzem, igen sivár lett volna az életem.

Mint minden kamaszgyerek, én is szerettem versenyezni, így váltam az elsők közt levelezőjévé a Magyar Rádiónak, illetve Miska bácsinak. Egyszer könyvet is kaptam tőle a zenei rejtvény megfejtéséért.

— Egy nemzedékhez tartozunk, nekem mégis úgy tűnik, szerencsésebb voltál mint én, mert törés nélkül jártad végig az iskoláidat, az első elemitől kezdve a főiskola befejezéséig.

— Igaz, hogy különösebb akadályok nélkül jutottam be a pozsonyi pedagógiai főiskoja nappali tagozatára, de a sors azért nem

dédelgetett engem sem. Mivel Somorja közel van Pozsonyhoz, kollégiumi helyet nem kaphattam, ezért sok mindenből ki kellett maradnom, ami az évfolyamtársaimnak megadatott. Emiatt nem lehettem tagja az Ifjú Szívek dal- és táncegyüttesnek sem, amit örökké fájlalok. Ha színházba akartam menni, kétszer meg kellett tennem a harminc kilométeres utat, zsúfolt autóbuszban. Mindehhez hozzájárult, hogy a képzésünket két évre szűkítették, ezért folyvást vizsgáznunk kellett. Viszont ami szerencse volt akkor, hogy a felsőfokú pedagógusképzés magyarul folyt. Nekünk, magyar szakosoknak Dobos László volt a vezető tanárunk. Hálával gondolok vissza Pesti Máriára és szeretettel Mayer Imre bácsira, aki a Toldiból tanította nekünk a nyelvtant.

— Egyszer Radványon tanúja lehettem, miként készítettél segédeszközt éppen a Toldi tanításához. Érdekes rajzaidat még ma is magam előtt látom.

— Ilyesmire szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt. Az a rajz Kun Aranka nénitől származik — aki még apukámat is tanította a húszas évek elején —, rám is hatni tudott vele, de megállta helyét a "halmazok korszakában" is.

— A radványi áldatlan állapotok valamikor a hatvanas évek elején értek véget, amikor az új iskola felépült.

— En már ott nem tanítottam, mert közben férjhez mentem, férjem a hajógyárban dolgozott, ezért 1960 szeptember elsejével a komáromi lakótelepi iskola lett az új munkahelyem. Ám alig telt el másfél év, egy kollégát helyeztek át hozzánk (valamiért így büntették), s mivel én voltam a tantestület legfiatalabb tagja, az én helyemet szánták neki, engem pedig úttörővezetőnek akartak kinevezni. Nem vállaltam. Én magyar—orosz szakos tanár voltam, tanítani akartam, s az elhatározásomhoz makacsul ragaszkodtam.

— A fölötteseid pedig meghátráltak. Most nem azt kérdezem, milyen tanár voltál, inkább arra lennék kiváncsi, hogy neked mint pedagógusnak, milyen élményeket adott az iskola?

— Az egyik legvonzóbb tantárgyat, az anyanyelvet tanítottam, mely által könnyű beférkőzni a gyerekek szívébe. A tanítási órákon kívül pedig a könyvtárat szerettem leginkább, ahova naponta bejártam a gyerekekkel. Ott szabadon lehetett búvárkodni a lexikonokban, hanglemezekről hallgatni a megtanult verseket, albumokat lapozni és gyönyörködni a festményekben. Itt kutattuk fel a vers- és prózamondó versenyekhez szükséges irodalmat, hangjátékokat készítettünk az ajánlott olvasmányokból, melyeket néha magnószalagra is felvettünk. Itt szerkesztettük a Csipogót, az iskolai gyermeklapot is.

— A maradék szabad időben pedig írtál.

— A hetvenes évek elején keresett fel telefonon egykori tanárom Hasák Vilmos, a Pedagógiai Kutatóintézet magyar részlegének akkori vezetője. Arra kórt, vállaljam el a 7. osztály tankönyvéhez készülő módszertani kézikönyv irodalomtanításra vonatkozó részének megírását. így lettem a Pedagógiai Kiadóvállalat külső munkatársa, mivel az első munkámat továbbiak követték: recenziók, tankönyvek írása. Az 5. osztályos Irodalmi Olvasókönyvemből még ma is tanítanak a kollégák. Tíz év alatt tizenegy ilyenfajta munkám jelent meg.

— Mindehhez pedig sokat kellett olvasnod, művelődnöd.

— Több alkalommal vettem részt a magyar szakosok nyári egyetemén Magyarországon, ahol többek között olyan neves előadókat hallgattam, mint Czine Mihály, Nagy János, Fábián Pál, Lörincze Lajos, Montágh Imre.

Sokat köszönhetek az Országos Pedagógiai Intézet munkatársainak is.

— Gondolom, később irigyeid is akadtak bőven.

— Az nem lett volna baj, hanem az igazgatóm kezdte nem jó szemmel nézni a tevékenységemet. Egy alkalommal azt is megakadályozta, hogy jelen legyek az általam írt tankönyv jóváhagyásánál. Kicsit megkeserítette az életemet, de azért nem tört le.

— Valamikor a nyolcvanas évek közepén, a nyári szünet alatt, a páti fürdőben találkoztunk újra személyesen. Akkor újságoltad el, hogy kineveztek tanfelügyelőnek.

— Ez 1984 augusztusában lehetett. Á kinevezésem körüli vita vagy két hónapig húzódott, mert valakik azt terjesztették rólam, hogy "hungarocentrikus" vagyok. Csuda jó kifejezés ugye?

— Az előbbi kérdésemet most megfordítom, mert arra lennék kíváncsi, milyen kellemetlenségeid származtak a nem éppen népszerű tisztségedből?

— A járás magyar szakos tanárai szinte mind ismertek. Az iskolák igazgatói ugyancsak. Szívesen hallgattam órákat, és szerettem a kollégákkal konzultálni, aki szükségét látta a segítségemnek, álltam rendelkezésére, például szakirodalmat és segédanyagokat ajánlottam és kölcsönöztem. Ám azt hiszem, akkoriban nem a felügyelettel kapcsolatos dolgok okozták a legnagyobb gondot. Szüntelenül zaklattak bennünket a Csemadok-beli tevékenységünkért, s a politikai vezetés úgy állította be a dolgot, hogy a kollégákért is én felelek. Ráadásul akkor (1985-ben) én voltam a Csemadok helyi szervezetének az elnöke. Meg sem tudnám mondani, hányszor hívtak raportra a Klapka-szobor és a klub miatt. Őrsújfalun a nyári művelődési táborban hemzsegtek a titkosrendőrök. Az énekkar fellépése, repertoárja, a március 15-i koszorúzások megannyi ok volt a számonkérésre. Higgadtan, hiteles adatokkal érvelve védtem magamat, kollégáimat, a cselekedeteinket, melyekből ügyet csináltak.

— A rendszerváltozás után is megmaradtál tanfelügyelőnek.

— Akkor már pályázat útján dőlt el, érdemes vagyok-e rá. Bár szívesebben mentem volna tanítani, csakhát az én sorsom így alakult. Most pedig közvetlenül a nyugdíjba vonulás előtt állok.

— Munka nélkül mégsem tudsz meglenni. Kezdettől fogva dolgozol a pedagógusok szövetségében. Küldöttként részt vettél a harmadik országos közgyűlésen is, s míg Lovász Gabriella az országos választmány elnökét helyettesítette, te voltál a területi választmány elnöke Komáromban. Gondolom, nyugdíjasként sem hagyod abba a munkát.

— Nincs szándékomban begubózni. Dédelgetem a gondolatot, hogy nyugdíjasként újból előveszem egyik munkámat, melyet még iskolai könyvtárosként írtam, nyomtatásban még nem jelent meg, de úgy látom, ma is időszerű. Az a tapasztalatom, hogy az iskolai könyvtárak többsége lezárt szekrényekben porosodó leltári anyag, és ez mérhetetlen nagy kár. Szívesen dolgozom a pedagógusszövetségben, de ha tanítani hívnak mint helyettesítőt, annak is örülnék, hiszen a pedagógus számára nincs szebb munka a tanításnál.

— Kívánom, hogy a terveid sikerüljenek, és legyen hozzá erőd és egészséged! Köszönöm a beszélgetést.

CSICSAY ALAJOS

6 A HÉT