A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-11 / 11. szám
ÉGTÁJAK Hóbortos Ferns PETER NAZARETH Szkukálek Lajos rajza Apana város goai lakosai meg voltak róla győződve, hogy Horace Fernandes különös ember. Nem mintha Fernandes mogorva lett volna, éppen ellenkezőleg, láthatóan kedélyes volt mindenkivel, akivel összebotlott. Az volt a baj, hogy Fernandes nem ügyelt eléggé a társadalmi előírásokra. Nem ment vizitbe azokhoz, akikhez az íratlan szabály szerint el kellett volna mennie, nem tett tisztelgő látogatást a tekintélyes goai polgároknál, tudniillik azoknál, akik magas közhivatali tisztségeket töltöttek be. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy Fernandes nem volt istenfélő. És nem járt templomba. Beszélték, hogy vasárnaponként jó későig elszunyókál otthon, bár mások azt állították, hogy néha látták őt, amint a templom mögött üldögél, és magában motyog. Pénteki napokon, amikor halálos bűn volt a húsevés, Fernandes megette a pénteki húsadagját. Mikor valaki a szemére vetette, hogy halálos bűnt követ el, ha enged az étvágyának, Fernandes állítólag azt válaszolta, hogy a régi római katolikus egyház azért nyilvánította bűnnek a pénteki húsevést, mert a római piacon nagy volt a halfölösleg, s így óhajtották rávenni az embereket arra, hogy vegyék a halat. A Fernandes eléggé mindennapi név volt, de Fernandes nem volt mindennapi ember. Hóbortos, mondogatták róla a többiek, s rajta is ragadt a név: Hóbortos Fernandes, ami aztán lerövidült Hóbortos Ferns-re. A dolog később csak rosszabbodott. Szárnyra kapott a hír, hogy Fernandes belépett valami titkos vallási gyülekezetbe. Mit lehet itt tenni? Néhány kegyes szívű öreg hölgy felvállalta, hogy megpróbálja Hóbortos Fernandes lelkét megmenteni. A Szűzanya szobrát rendszerint házról házra vitték, miközben egy kicsiny kórus himnuszokat énekelt, s a szobor, a ház büszkesége, megállapodott a nappali szobába, s a háziaknak imádkozniuk kellett, és pénzt kellett rakniuk a perselybe, amíg vigyáztak a Miasszonyunkra. Hóbortos Ferns ez ideáig nem engedte be magához a szobrot. A hölgyeknek pedig ragyogó ötletük támadt. Úgy intézték, hogy a szoborral akkor állítsanak be Ferns szomszédjához, mikor ez a szomszéd —• s nyomban utána a Ferns házának túlsó oldalán lakó szomszéd is — hétvégi kirándulásra készülődik. Akkor bekopogtak Fernshez, azzal, hogy a szomszédja hamarosan elutazik, és mivelhogy nincs a közelben senki más mindaddig, míg a másik szomszéd is vissza nem érkezik, ugyan volna majd olyan szíves, hogy magához venné egy napra a szobrot? Fernandes nemet mondott, közölte, hogy roppantul sajnálja, de nem teheti, minthogy nem szokása a bálványimádás. A hölgyek tovább rimánkodtak, mert hittek a Miasszonyunkban: akinek egyszer bekerül a házába, annak megmenti a lelkét a Szűzanya. Ferns végül is beleegyezett, hogy segít rajtuk, de kijelentette, hogy hallani sem akar imádságról és himnuszéneklésről, és hogy bezárja a szobrot a kamrába, és szó sem lehet a nappaliról. A hölgyek jóváhagyták; a Miasszonyunk fülében végre meghallgatásra talált az imádságuk. Sajnos azonban Ferns pontosan azt csinálta, amit mondott — amikor átment a szomszédjához a szoborért, ruhába csavarta, hazaosont vele, és lakat alatt tartotta a kamrában, amíg csak érte nem jöttek. A hölgyek nem adták fel a reményt. Elhatározták, hogy elmennek Fernshez, és megpróbálják jobb belátásra bírni. Horace Fernandes igen udvariasan nyitott ajtót, bevezette a hölgyeket a nappaliba, és teával kínálta őket. Türelmesen végighallgatta ájtatos beszédüket, hogy Alázattal és Háládatossággal tartozunk mindazért a Jóért, amivel az Isten megajándékozta az Emberiséget. Az egyik hölgy csöndesen ült a sarokban, és rózsafüzért morzsolt. Fernandes így szólt a végén: — Hölgyeim, köszönöm, hogy enynyire törődnek velem. Igazán megható ez a fáradozás, s én tiszteletben tartom az önök meggyőződését. Egyezünk meg, hogy önök abban hisznek, amiben hinni akarnak, és én is abban hiszek, amiben akarok. — Hogyan? — kiáltotta az egyik hölgy. — De hiszen nincs más, csak egy igaz Isten! — És ahogy izgatottan idézni próbált a bibliából, fölemlegette azokat a "hitszegő zsidók"-at. Horace Fernandesnek mintha fogytán lett volna a türelme. — Miért bántanánk a zsidókat? — mondta. — Jézus zsidó volt, nem keresztény. Azt mondta, nem azért jött, hogy eltörölje a régi vallást. És akárhogy vesszük, mint minden jó zsidót, őt is körülmetélték. A szobában döbbent csend támadt, amit csak a rózsafüzért morzsolgató hölgy jámbor sikkantásai törlek meg; végül a társaság egyik merészebb hölgytagja így szólt: — Vagy úgy! Hát így beszél az a szentségtelen ember, akiről tudjuk, hogy kétes erkölcsű nőkkel cimborái! A pápa... — Nem feltételenül tulajdonítok értéket a pápa mondásainak — mondta Ferns. — A tizenötödik században élt egy bizonyos Sándor pápa, akinek törvénytelen leánygyermekei voltak, s akinek viszonya volt az egyik leánygyermekévei. A rózsafüzéres hölgy felpattant. Ferns erre azt mondta, őszinte megdöbbenésére szolgál a jámbor hölgynek elképedése. Végső soron, nem szerepel olyasvalaki a bibliában, akinek gyermekei születtek a saját lányaitól? A hölgyek elmenekültek. Ezek után messzire elkerülték a házat, de megfogadták, hogy misét mondatnak Fernsért. A plébános, aki lépést akart tartani az egyházon belüli változásokkal, 16 A HÉT
