A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-24 / 8. szám - 1994-02-18 / 9. szám
EGTAJAK KÓSTOLÓ A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBÓL A Piciik Gyöngye Heltai Jenő (1871-1957) Első szerelmem Maggie, a Prérik Gyöngye volt. Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvilágítás a jövő kétes homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a cirkuszba járt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták föl még. Az öreg Canarelli, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan megjelent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi, gyerekek, testületileg kivonultunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos munkájából mi is ki szoktuk venni részünket. Hordtuk a deszkát, tartottuk a ponyvát, kibontottuk az összemosódott köteleket, és boldogok voltunk, ha az öreg Canarelli vagy a Dummer Auguszt akrobatatehetséget fedezett föl bennünk. Mire a bódé fölépült, a manézs minden titkát tudtuk, és az egész személyzet barátunk volt. Kisujjunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el. Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelmesen szép lesz, és hogy az öreg Canarelli szenzációs újdonságokat hozott. Legföljebb a lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Imperátor, a fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik, mint tavaly... Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan öszszefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt tagja Canarelli társulatának. Halovány, karcsú, fekete lány volt, szemében veszedelmes tűz lobogott. Minden este rézszínű trikóban, üveggyöngyökkel, toliakkal és csecsebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcicomázottan foglalt helyet egy deszkaállvány előtt, egy fantasztikusan öltözött, hórihorgas, rosszképű legény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette késeket és baltákat hajigáit feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte és az apacs törzsből származónak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát. Mindezeken felül hamisítatlan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el sorsomat. Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért és az Utolsó Mohikánért? Ki nem gyászolta Uncas szomorú halálát, ki nem adózott tisztelettel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem romantikus becsületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, gyermekes elérzékenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor pajtásaimmal nagy és bátor indián törzset alapítottunk, és a kis Duna-sziget sűrű bokraiból vakmerő támadásokat intéztünk a halványarcúak ellen. Emlékezem a keserű lapuból készült skalpokra, a tollas fejdíszre meg a rövid nyelű fokosokra, amelyek a tomahawkot helyettesítették. Emlékszem a békepipára is, amelyet apámtól loptam. Szárított kukoricalevél ábrázolta benne a dohányt. Ebben az időben én voltam a Fekete Borz. Amikor először jelentettem ki otthon, hogy ón vagyok a Fekete Borz, szegény édesanyám sírni kezdett, édesapám pedig, azzal az indoklással, hogy van nekem becsületes nevem is, kegyetlenül elpáholt. Csak az vigasztalt, hogy legjobb barátomat, Miskát, aki alfőnök volt, és Varjútoll névre hallgatott, szintén elpáholták odahaza. A mi városunkban a felnőttek nem rokonszenveztek az indiánokkal, már tudniillik velünk, bennszülöttekkel, mert például a szép Maggie-ba a fél város szerelmes volt. Természetesen én is, Miska is, nem szólva az indián törzs többi tagjáról. Minket különösen az vonzott, hogy rézbőrű volt, mint mi, és gyöngye volt a prériknek, amelyekről annyit olvastunk. — Varjútoll — mondtam egy szép napon Miskának —, ez így nem megy tovább. A Fekete Borz szerelmes... — Kibe, ó, nagyfőnök? — kérdezte a gazember, mintha sejtelme sem volna a dologról. — Maggie-ba, a Prérik Gyöngyébe — mondtam panaszosan. — Maggie szép, mint az antilop (nem nagyon tudtam, miféle állat ez, és hol lakik), a Fekete Borz pedig bús, mint a ló. Mit szól ehhez Varjútoll? — Varjútoll gondolkozni fog. Miska mímelte, hogy gondolkozik. Majd így szólt: — Varjútoll kettétépi a szívét. Mert ő is szereti Maggie-t, a Prérik Gyöngyét, de szereti barátját, a Fekete Borzot, a nagyfőnököt is. Szerelme éppen olyan erős, mint barátsága. De Varjútoll önzetlen barát, és nem akarja útját állani a Fekete Borz boldogságának. Lemond Maggie-ről, a Prérik Gyöngyéről, a Fekete Borz javára... — Köszönöm, Varjútoll! A Fekete Borz sohasem felejti el megható szavaidat. Megszorítottuk egymás kezét. Azután elhatároztuk, hogy megszöktetem a szép Maggie-t. A Duna-sziget egyik zugában düledező viskó állt, ezt szemeltem ki wigwamnak. Az egész törzset beavattam tervembe, és a fiúk lelkesen lopkodtak össze mindenfélét, ami a jól berendezett háztartáshoz kell. Mindent átvittünk a kunyhóba, sőt Varjútoll azon törte fejét, hol lehetne észrevétlenül zongorát is lopni. Véleménye szerint ennek sem volt szabad a kunyhóból hiányoznia. De amikor kiderült, hogy nem tudok zongorázni, és a zongora amúgy sem fér be a kunyhóba, lemondott tervéről. Most már csak Maggie-val kellett jó barátságba keverednünk. Ez úgy történt, hogy Varjútoll meg én odalopóztunk a cirkusz háta mögött álló kocsihoz, amelyben Maggie öltözködni szokott. Fölálltam Varjútoll hátára, és benéztem a kis ablakon. Maggie elsikította magát, én megijedtem és leestem, amin Maggie jóízűen kacagott. A jég meg volt törve, én is. De nem vesztettem el lélekjelenlétemet. Ünnepiesen kijelentettem: — A Fekete Borz imádja a Prérik Gyöngyét. — Kicsoda? — kérdezte Maggie. — A Fekete Borz. Az én vagyok. Ez pedig Varjútoll. Maggie a fejét csóválta: 12 A HÉT
