A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-24 / 8. szám - 1994-02-18 / 9. szám
HÍRMONDÓ A SZÓ ELSZÁLL... Az eltávozás — Az a legborzasztóbb, hogy egyszer eljön az idő és menni kell! — És nem tudod, hogy hová?! — A benned rejlő ismeretanyag szétfolyik, elvegyül az időtlen időkig létező anyaggal telített terekben. — Ám az hogyan lehetséges, hogy mi, akik galaktikánk sorsát — születését és halálát — ki tudjuk következtetni, a magunk létezése előtti, illetve utáni sorsunkról semmit sem tudunk?! — Ez bizonyára azért van így, mert csak a saját fajunk ismeretanyagán belül keressük a választ! — Hogy a jövőt megismerhesd, ismerned kell a múltat! — Ebben az esetben ez sem segít! Hiába hordozom magamban őseim jegyeit, a hatvan-nyolcvanévenkénti távozások után nem marad nyomon követhető bizonyíték! — Dehogynem!... Por és hamu lesz mindenkiből! — Igen, de hová lesz az ÉN-t meghatározó értelem, a szellemi kategória a: lélek?! Milyen sorsra jut értelmi és érzelmi (mentális és emocionális!) töltetünk? A szeretet és a szerelem éltető tüze esetenként kialszik-e, vagy tán lobogva más csillagra száll?! — Akár így van, akár úgy, az ismeretlenség és a titokzatosság mindig félelmet keltenek bennünk! — Egy biztos: nem azért teremtődtünk, hogy ittlétünk ideja alatt transzcendens dolgok felett rágódjunk, hogy az ismeretlenbe behatoljunk! Tulajdonképpen az ismeretlenbe való távozás által oldódnak meg itteni problémáink. Miért van hát, hogy ez a tudat sem nyugtat meg bennünket?, — Jaj, nem tudom! Nem tudom! Oh, én gyarló!... Oh, én gyáva!... Reszketek és félek! Iszonyú forróságot érzek! — Én is! Jaj, borzalmak borzalma!... — Most meg hideglelés gyötör! — Szálljunk magunkba! Nyugodjunk bele a megváltoztathatatlanba! Eljött az idő...menni kell!... Odafentről óriási, ritmikus robaj hallatszik! Mintha pöröllyel döngetnék az ég boltozatát! Vagy mintha egy anyai szív dobogása mennydörgésszerűvé erősödne!... ... A gének megszakítják eszmecseréjüket, és a csecsemővel együtt elindulnak az ISMERETLEN-be! A szülés megkezdődött! KOVÁCS JÓZSEF Mikor megkaptuk ezt a kis karcolatot, a másnapi Uj Szóban megdöbbenten olvastuk, hogy Kovács József, a kassai Thália nyugdíjas színművésze váratlanul elhunyt. A szíve mondta fel a szolgálatot. A szíve, amely mindenki előtt kitárult, szeretetet sugárzott a nézők és az olvasók felé. Hoszzú éveken át sok-sok életképet, emberi sorsokat felvillantó írást közöltünk tóle. De már nem ír többet. Ez az utolsó írás volt a hattyúdala. Talán megérezte, mint ahogy az írását kezdi: — Az a legborzasztóbb, hogy egyszer eljön az idő és menni kell! Kovács Józsefet nem felejtik el olvasóink és szerkesztőségünk tagjai. Emlékét megőrizzük. Tisztelt Szerkesztőség! Az A HÉT 7. számában megjelent "Izsai kultúrház-sirató?" című írásban szerepelt nyilatkozatommal kapcsolatban fordulok Önökhöz egy kéréssel. Mivel a Géö Mihály magánvállalkozó csehországi és izsai vállalkozásával kapcsolatban terjengő pletykáknak nincs valóságalapjuk, ezért visszavonom a félreértéseken alapuló, lapuknak adott nyilatkozatomat. Az ügyben érintett Géö Mihálytól utólag elnézést kérek. Köszönettel: Kodha Mária s.k. Ha nem került volna sor a privatizálási törvénnyel kapcsolatos parlamenti botránysorozatra, valószínűleg a szlovák sajtó képviselői is jobban odafigyeltek volna arra a vitaestre, amelyet a Szlovák Értelmiségi Fórum rendezett február 2-án a Štúdio S színháztermében a szlovák—magyar viszonyról, és amelyen a magyarországi Demokratikus Charta három szóvivője, Konrád György író, Farkasházy Tivadar humorista és Fényi Tibor történész is megjelent. Persze nem gondolom, hogy dicsérték volna a kezdeményezést, hiszen a rendező fórum ellenzékinek számít minden "igazi" szlovák értelmiségi szemében. Ám lett volna egy újabb ürügy, hogy miközben a már ismert bűnlajstromot olvassák a fejünkre — a "két legyet egy csapásra" elv szerint — elverjék a port a magyarokkal párbeszédet folytatni kívánó "nemzetáruló" szlovák intelligencián. Bevallom, kétségkívül kellemes érzés volt a kb. háromórás vitaesten részt venni, hallgatni a felszólalásokat, s a legtöbb kijelentéssel egyetértve bólogatni. Csakhogy az embernek, ha szétnézett a közönség soraiban és észrevette, hogy mennyi ismert arc veszi körül, valami más is óhatatlanul eszébe jutott. Ezeket az arcokat a '89-es forradalom idején és még egy-két évig láthatta a televízióban és különböző fórumokon. Jó néhányan közülük magas politikai tisztségekbe kerültek. Most, amikor egytől egyig újból az ellenzék alapállásából követik az eseményeket, elgondolkodtak-e vajon azon, miért nem sikerült elképzeléseiknek legalábbis egy részét megvalósítaniuk? Még VISSZHANG Adalékok az Illésháza címszóhoz Az Eszterházy-család azon őse, kitől mindannyian töretlen sorrendben származnak, Miklós comes de genere Salamun volt, ki 1239 és 1281 közt élt. Eme Miklós úr 1248-ban osztozott a győri káptalan előtt rokonaival, a Salamon nembeli Farkassal és ennek Jakab, Péter, Benedek és Pál nevű Fivéreivel Salamon és Matha birtokokon (Dunaszerdahelyi járás). (D. Vághelyi: Hazai Okmánytár, 1.25.) Miklós nemes unokája, Péter, 1350-ben mint "salamonwathai" említetik, míg fiait, Salamonwathai Miklóst és Jánost, egy 1362. V. 21-én kelt okmány Zerhásház puszta urainak és telepítőinek mondja. Tehát a Zerhásház helységnév először nem 1464-ben, hanem 1382-ben, 102 évvel korábban fordul elő írott emlékben. A fenti ifjabb Miklós Fiának, Balázsnak neve pedig egy 1425-ről datált írásban mint "Blasius de Salamon dictus Zyrház" szerepel. Balázs fia László comes nevét írja egy 1449-ből datált oklevél először mint "de Esterháza". László comes Zerhásház ura és Thankház, Bélwatha, Loócz és Salamon puszta részura volt. Esterházy János, a családtörténet írója, a 19. század közepe táján látta még — mint írja — a szentpéteri gótikus egyházban Illésházy Tamásné Kismagyari Földes Zsófiának (+ 1547. VII. 7.) — Esterházy Ferenc pozsonyi alispán neje: Illésházy Zsófia Katalin anyjának — vörös márvány síremlékét. Berényi László (Bécs) Konrád György is arra hivatkozott, hogy '89 decemberében, amikor a pozsonyi Sznf téren több tízezernyi ember előtt felszólalt és azok megtapsolták őt, azt hitték, megindul a közép-európai párbeszéd. Nem így lett. Ő a politikai éretlenséget tartja bűnösnek. Tesz-e egyáltalán valamit azért a párbeszédet követelő szlovák vagy tágabb értelemben a közép-európai intelligencia, hogy a párbeszéd valóban létrejöjjön? Nem elég, hogy egy-egy rendezvényen okokat sorolunk fel és megállapítjuk, hogy az emberek nagy része politikailag éretlen. Visszatérve a szlovák—magyar viszonyra, miért hallgattak és hallgatnak ma is azok a szlovák értelmiségiek, akik ezen a fórumon a szlovákok hibáit is figyelembe véve objektiven értékelték a kiélezett helyzetet akkor, amikor a szlovák médiákban magyarellenes kampány folyik? Hiszen sokan közülük valóban befolyásos emberek, akiket a szlovákok többsége tisztel. Mert a jó szándék már kevés. Es éppen ezen a fórumon marasztalták el, sőt egyesek a szlovák— magyar viszony kiélezésével vádolták a médiákat. Sokkal többet jelentene, ha a szlovák értelmiség reálisan gondolkodó része a sajtó hasábjain is kiállna nézetei mellett, és nemcsak egy-egy rendezvényen bírálna vagy mondaná el javaslatait. Hiszen a rendezvényeknek csupán korlátozott számú közönségük van. S nem utolsósorban: a szó elszáll, az írás megmarad.-melaj-Elhunyt BUDAY ENDRE Veszteség és gyász érte a zoboraljai magyar kulturális közösséget. Buday Endre halálával olyan ember távozott, aki családi hagyományként viselte szívében a zoboraljai magyarság gondját és baját. Több alkalommal beválasztották a Csemadok Nyitrai Területi Választmányába, illetve annak szőkébb vezetőségébe. Az utolsó konferencián azonban kérte, hogy mentsék fel tisztségéből, mivel munkája, élete úgy alakult a tanítás, a pedagógiai pálya elhagyása után, hogy társadalmi küldetéseknek nem tudott eleget tenni. Tanított a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán, de mint pszichológust és magánembert sok-sok felnőtt és fiatal is felkereste. Bíztak benne, lelki megnyugvást kerestek nála ebben az új társadalmi helyzetben. Dr. Buday Endrét lapunk munkatársának is tekintettük, hiszen a zoboraljai és más vidékek népi építészetéről, hagyományairól írott tanulmányait szívesen olvasták az olvasók. Ám pályáját fiatalon, 44. életévében megszakította a hirtelen jött halál. Balkó Ferenc búcsúztató szavait idézve: "Olyan embertől búcsúzunk, akit tiszteltünk, becsültünk, és szerettünk." Dr. Buday Endre Lédecen, a Dervence patak mentén született, de a koloni temetőben búcsúztunk tőle, ott pihennek hamvai. MOTESÍKY ÁRPÁD 8 A HÉT
