A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
A Magyarok Csehszlovákiában című kiállítás A kiállítás, melynek megnyitására készülünk most, kicsit stílszerűen, mert kafkaian egy, már fennállása alatt is némiképp imaginárius, de mostanára végképp azzá vált országot, illetve annak magyarságát kívánja bemutatni. Robert Musil regényében a Tulajdonságok nélküli emberben végig egy olyan "párhuzam-akciót" szerveznek, melynek ünnepeltje Ferenc József, a tervezett 1918-as évfordulóra már nem él, sőt addigra felbomlik az a Közóp-Európa, az az Osztrák—Magyar Monarchia is, melynek a vilmosi Német Birodalommal való egyenrangúságát bizonyítani a nevezetes akció hivatott lett volna. Musil ironikus, de nagyon is szokszínűen valóságos Kákániájának helyét átveszik kafkai vagy még annál is esetlegesebb országok — többek között Csehszlovákia. Csehszlovákia, mely egyrészről egymástól olyannyira eltérő részei mindegyikében őseredeti közép-európaiságot hordozott, de amelynek történetét át- meg átszőtték a század embertelenségei, a minden méltányosság iránt érzéketlen sovinizmus, fasiszta és kommunista szélsőség tombolása, majd ez utóbbi lezüllött és leaijasító regnálása. Ez az imaginárius és sokszor mégis véresen valóságos Csehszlovákia határozta meg e században a magyarság egy részének életét. Túlságosan is meghatározta. Mert nemcsak ahhoz képest, amilyen demokratikusnak tudott, hanem ahhoz képest is, amennyire demokratikus valóban volt a régi Csehszlovákia — még 75 éves történet esetében is használható e régi szócska —, tehát még ahhoz képest is túl nagy mértékben határozta meg az ott élők egy jelentős részének, a magyarságnak az életét az ország, és túl kis mértékben határozták meg ők az országét. A legfontosabb jellemzője e majd 75 éves történetnek pontosan ez volt, hogy a magyarság azt szinte kizárólag elszenvedte és nagyon kevéssé alkotta. Jóllehet ez így volt a többi kisebbségi sorba jutott magyar közösséggel is, e nyugati kultúrájú területekből összerakott országban ez nem annyira magától értetődő, mint tőlünk délre vagy keletre. Ennek a vártnál rosszabb irányba való kilengésnek az oka pedig feltehetőleg éppen az volt, ami miatt most már csak a múlt egy darabjaként beszélhetünk Csehszlovákiáról, nevezetesen az, hogy inkább csak európai részekből összerakott ország volt, mint egy európai ország. A magyar kisebbségek sorsának e meghatározó közös jellemzője miatt, hogy elszenvedték e századi megnyitása történetüket, nem tudjuk elkerülni, hogy összehasonlításokat tegyünk. S noha ez az összehasonlítás elvégezhető gazdasági, szociológiai, politikai stb. szempontokból egyaránt, egy egész korszakra emlékezvén, a legelkerülhetetlenebbnek az tűnik, hogy mártirológiai szempontból értékeljük e történelmeket. Kihangsúlyozván persze, hogy ez nemcsak a magyar kisebbségek, hanem sajnos Közép- és Kelet-Európa szinte minden kisebbségére nézve a leginkább érvényes szempont. Hogy mit szenvedtek el, hogy milyen jellegű, milyen erősségű próbákon mentek át. Nem élte át a csehszlovákiai magyarság a délvidéki magyarságot a II. világháború után sújtott tömeges mészárlásokat, nem élte át azt a rettenetét, amit a középeurópaiak számára félelmetesen idegen Balkán levegőjének beáramlása jelentett az erdélyiek számára, de átélte a teljes jogfosztottságot 1945 és 1948 között. Talán egyedül csak a magyarság e része előtt rémlett fel az a lehetőség, hogy nem lesz többé. A Kárpát-medence nagyobb részén e században jelentős mértékben csökkent a magyar lakosság száma és méginkább jelentősége. De egyedül itt tűnt valós veszélynek az, hogy tájegységek egy egész füzéréről örökre eltűnik a magyarság. Hogy a mártirológia nem pusztán valamilyen mazochizmus megfogalmazása, hogy valaminek az elszenvedése nem feltétlenül értelmetlen, bizonyítja, hogy ez az akkor reális lehetőség mégsem vált valóra. A kisebbségi sors frusztráló törvényszerűségeiből fakadóan a büszkeségre okot adó teljesítmény nem valaminek megalkotása, hanem valaminek a be nem következte. E háromnegyed százados történet végén állva azonban nem szabad elvesztenünk a helyes szemmértéket. Mert a jelzett sorsdöntő eseményen és eredményen kívül is sok minden volt ez évtizedek alatt. Hiszen a valóság része volt a csehszlovákiai magyarság körében keletkezett szójáték is: "Minden drága, vissza Prága". És volt e 75 évben olyan jó is, melyben a magyarságnak csak ezen ága részesült; az otthonos mozgás Prágában, a cseh szellem világában. De más magyar kisebbség sorsából hiányzó élmény lehetett a néha teljesen váratlan közelkerülés a helyi többséghez, a szlováksághoz. Sajátos helyzet volt egy kisebbség kisebbségeként létezni, de sajátos az a hassliebe is, mely egyedi módon létezik a két nép között. Az egyik legközép-európaibban kifinomult írónk Füst Milán szellemi önfeltáró müve viseli azt a címet, hogy "Ez mind én voltam egykoron". Ezt a címet viselheti egy ilyen kiállítás is, mely valósághűen, tehát objektiven akarja megmutatni mindazt, ami volt, a legbelső érzéseket, félelmeket, reményeket, az értékeket és értéktelenségeket egyaránt. Ma már elmondhatjuk, ez is mi voltunk, a csehszlovákiai magyarság háromnegyed évszázados története. Ebben az egykor voltban az egészségesnél sokkal több az, ami történt velünk, és sokkal kevesebb, amit mi tettünk. De értelmes jövőt építő erővé válhat, ha mindez tudássá és bölcsességgé alakulva segít helyes, közös utat találnunk két másik közép-európai néppel, a csehekkel és a szlovákokkal. ZALATNAY ISTVÁN A HÉT 1
