A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-01 / 1. szám

OTTJÁRTUNK A HARMADIK KÖZGYŰLÉS UTÁN A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szö­vetsége 1993. november 26. és 27-én tartotta harmadik, ez esetben Rendkívüli Országos Közgyűlését Kassán. Sokan kérdezték a kívülállók közül, de gyakran maguk a pedagógusok is, miért volt erre szükség, hiszen az 1990 januárjában alakult szakmai tömörülés rövid, három­esztendős működése során, immár har­madik alkalommal fogalmazta újra alap­szabályát és programját. Valóban, a fő ok most sem volt más, mint a legitimitás kérdésének a tisztázása. Akik részt vettek a második, vagyis a szőlőskei közgyűlésen, már ott érezhet­ték, hogy a szervezet belső életében valami nincs rendben. Pár felszólalás, köztük az enyém is, arra igyekezett felhívni a küldöttek figyelmét, hogy a mozgalmon belül a beszűkülés veszélye fenyeget. Ám a több évtized alatt kialakult görcsös beidegződés sajnos ott is gátat vetett a szabad kibontakozásnak, mivel egyeseket a hamis pátosz és a gyanakvás kerítette a hatalmába. így történhetett meg, hogy a küldöttek olyan alapszabályt fogadtak el, mely a szövetség vezetését egyedül egy ember, az elnök kezébe adta. Persze nemcsak jogokkal ruházta fel őt, hanem a felelősséget és a szervező munka egész terhét is a vállára rakta. Később az országos választmány ugyan jóváhagyott egy szűkebb csoportot, mely­nek tagjai egy-egy szakterület problémáit jobban ismerték, ám e társaság csupán úgy szerepelt mint az elnök szaktanácsa­dó testületé, sem döntési, sem végrehajtó joga nem volt. Később maga az országos választmány is rádöbbent, az összejöve­telei abban merülnek ki, hogy meghall­gatják az elnök tájékoztató beszámolóit. Nem csoda hát, hogy a választmány egy része mind feszültebb lelkiállapotba került, másik része pedig közömbössé vált. Ami viszont a legszomorúbb, közben a szer­vezet elveszítette tagságának egynegye­dét. Nagy hiba lenne mindezekért egyedül az országos elnököt elmarasztalni, hiszen ő az erejét meghaladó mértékben telje­sített. Ám amit a második közgyűlés tapasztaltabb küldöttei sejtettek, teljes mértékben beigazolódott. Az elnök emberi erényeit, feladatkörében elért eredményeit teljesen maga alá temette azoknak az elvárásoknak a nem teljesítése, amelyeket a tagság nagy része a szövetségtől elvárt. Persze az a tény is vitatható, hogy mennyire voltak reálisak, még inkább körülhatároltak ezek az elvárások. Ugyan­is sokan összekeverték (sőt azt teszik ma is) az egyéni érdekvédelmet a szakmaival, vagyis általában a nevelés és oktatásügy védelmét, fejlesztését, ezen belül a szlo­vákiai magyar oktatásügyét a szakszer­vezetekre és a politikai pártokra háruló érdekvédelemmel. Tisztázni kellett tehát, hogy egy nem párt jellegű szakmai tömörülés, a mai társadalmi körülmények között, hová so­rakozzon be. Érti-e a tagság, hogy mennyire van szükség erre a csoporto­sulásra, s ha igen, vállal-e benne szere­pet. Hogy e dilemmát a mindennapi gondjaink közül végképp kiiktathassuk, óhatatlanul vissza kell pillantanunk az elmúlt negyven évre. Előrebocsátom, hogy gusztustalannak tartom a milliószám hemzsegő önigazolásokat, a ragacsos meakulpázást, hogy én csak ezért meg azért vállaltam ilyan vagy amolyan sze­repet, a múltban sokszor éppen kulcspo­zíciót, mert... Mintha senki sem hitt volna annak igazában, amit őszinte,meggyőző­déssel vagy odaadással tett. Ám ezt most hagyjuk, mivel más tények feltárására van szükség. Ha valaki úgy gondolta, szeretne feljebb emelkedni a pályáján, az életraj­zában kiemelten hangsúlyozta, hogy mely tömegszervezetek tagja, illetve tisztség­­viselője. A káderlapon igen jól mutatott az ilyesmi, s ha az elbírálók úgy akarták, nyomott is eleget a latban. Ki ne emlékezne rá, hogy miként épült fel a tömegszervezetek hierarchiája? Aki pedig emlékszik, annak cseppet sem furcsa, ha egy tanító azt kérdezi, "mit ad nekem a pedagógusszövetsóg?" A hevesebb vér­­mérsékletűek még azt is hozzáteszik, hogy az ennyi vagy annyi tagsági illet­ményért. Mert ugye a szakszervezet mint olyan, még ma is ezt teszi. Ad. Persze nem annyit mint azelőtt, mert nem áll hatalmában a bérek bizonyos százaléká­nak visszafogása, hogy abból kamatmen­tes kölcsönöket, egyszeri segélyeket ad­jon, de még mindig jut annyi a perselybe, hogy léleklazító kiruccanásokra teljen belőle. Közben senki sem veszi észre, hogy a valódi értelembe vett védelemről szó sincs. Ugyan ki emelte fel már a szavát az iskolák egyre jobban elsorvadó költségvetése ellen, a pedagógusok meg­alázó bérezési rendszere ellen, s a kollégákat fenyegető tömeges elbocsátás ugyan kinek fáj? Sokan úgy vélik, talán természetes is, hiszen óvodák és más nevelési intézmények szűnnek meg, s ha az intézmények megszűnnek, nincs szük­ség a pedagógusokra és a többi alkal­mazottra sem. Igen nagy tévedés lenne, ha most azt gondolná valaki, jó, legyen szövetség, kifizetem a pár koronás tagdíjat, s aztán az a maroknyi ember, aki a fene tudja miért, vezető szerepet vállal benne, majd igazít az én sorsomon is. Aki közösséget vállal, tudnia kell, hogy miért teszi. Ez esetben tanulmányozza át a szövetség alapszabályait, s rájön, hogy pedagógusszövetség nem más, mint a törvény által megadott lehetőség. Lehe­tőség arra, hogy szervezetten mérlegeljük, 2 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom