A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-02-11 / 7. szám

SZABADIDŐ

William Webb

ÍIíac/ tovább!

O’Brian a ház előtt várakozott. Este tíz felé járhatott az idő. Olyan ártatlanul nézett, mint egy gimnazista, és most erről az emberről higgyem el, hogy elsőrangú magándetektív?

— Elnézést, hogy alaposan megvárakoztattam — mondtam neki, és intettem: fáradjon beljebb. — Belehajtottam egy közlekedési dugó kellős közepébe, pech.

— Már-már arra gondoltam, hogy valami közbejött — mondta. — Úgy akarta, hogy ma este beszéljük meg a dolgokat, és én pontos ember vagyok, uram. — A zsebéből előkotort néhány papírlapot, és a markomba nyomta valamennyit. — Ennek a hétnek az eseményei, uram. Mindent feljegyeztem, kívánsága szerint. Idő, hely, találkozások...

A nappali asztalára hajítottam a papírlapokat. A feljegyzésekkel nem sokat törődtem. Leültettem a magánnyomozót.

— Mondja el a lényeget.

— Valóban tudni akar mindent? — kérdezte O'Brian.

Intettem neki, hogy beszéljen végre.

— Nem volt alaptalan a gyanúja, uram. Az ön drága neje rendszeresen találkozik a szeretőjével.

— Kivel? — kérdeztem metsző hangon.

— A neve Eugene McGill. Művészféle. Lent lakik a Down Townban.

— Művész, mi?

— Pontosítok: festőművész. Legalábbis úgy öltözködik, ahogyan a festőművészek. Széles karimájú fekete kalap, bohém típus.

— Ezek megbízható információk?

— Ma éjjel megint találkoznak. Lehallgattam a beszélgetést.

— Derék munkát végzett. — Megkerültem az asztalt, és az egyik fiókból előhúztam a revolvert meg a csekkfüzetet. — Ötven nap munkájáért tartozom.

— Plusz a kiadások — mondta O’Brian, de nem vette le a pillantását a fegyverről.

Én átadtam neki a csekket. A magánnyomozó azonban nem mozdult a helyéről.

— O’Brian, köszönöm, elmehet.

— Na és a revolver? — kérdezte.

— Nem tartozik magára — válaszoltam hűvösen.

— Ha arra gondol, hogy egyiket is, másikat is átküldi a másvilágra, akkor az ügy bizony rám tartozik, nem gondolja? A rendőrség megtudja, előbb-utóbb megtudja, hogy önnek dolgoztam, és máris nyakig benne vagyok a pácban.

— Nem érdekel. Megdolgozott a pénzéért, a számlát rendeztük. Most pedig menjen. Ha nem távozik szépszerével, akkor majd ezzel a revolverrel fogom jobb belátásra bírni. Értette?

O'Brian ezután szó nélkül elhagyta a nappalit. Visszatettem a revolvert az asztalfiókba, az ujjamról lehúztam a gyűrűt, és belesüppedtem kedvenc karosszékembe. Belelapoztam a napi sajtóba. Nem vártam sokáig. Csöngettek.

— Hammond hadnagy — mutatkozott be a látogatóm. — Beszélni akarok önnel.

— Miről van szó?

— Néhány perccel ezelőtt Lester O’Brian előadott nekem egy érdekes sztorit. Ismeri az urat?

— Hogyne. Magándetektív. Volt egy... hm... közös ügyünk.

— Tudom. Az ügy befejeztével ön előszedte a revolvert.

— Hülyeség.

— O'Brian szerint nem hülyeség.

— O'Brian hazudott.

— Miért hazudott volna?

— Mert kevesebb pénzt kapott, mint amennyire számított.

— Megtudhatok valamit arról a bizonyos közös ügyről?

— Kizárólag rám tartozik, hadnagy.

— O’Brian mindent elmesélt. Csak egy kérdést, uram. Mivel foglalkozik ön, Mr. Mahoni?

— A gyémántkereskedők trösztje alkalmazott. Én vagyok a postás, a "hordár", viszem a gyémántokat egyik városból a másikba. Ha nincs ellenére, akkor megmondhatom, hogy ma este éppen Denverbe viszem ezt a csomagot. Több millió dollár értékű gyémánttal.

A hadnagy az ajtóban visszafordult.

— Nincs revolver? — kérdezte.

— Nincs.

Elment. Kezembe vettem a csomagot a gyémántokkal. 2 000 000 dollár drágakövekben! Még soha nem tartottam a markomban ekkora vagyont. Lassan elhagytam a házat. Nagy megelégedéssel tapasztaltam, hogy a nyomomba szegődtek. Végül megérkeztem Down Townba. Megtaláltam a keresett épületet, és nesztelenül fellopakodtam a harmadik emeletre. Természetesen ide is követtek. Megfordultam, s eközben majdnem lelöktem a lépcsőről a hadnagyot.

— Úgy gondoltam, hogy a repülőtérre rohant. Most indul a denveri gép — mondta majdnem gúnyosan.

— Ördöge van, hadnagy. Előbb azonban

elrendezem a számlámat, és nagyon szépen kérem magát, hogy hagyjon magamra, mert a családi ügyeimet nem bízom a hekusokra.

— Hasztalan beszéltem, mert a hadnagy egy váratlan mozdulattal a falhoz szorított.

— Kiben akar kárt tenni, uram?

— Senki sem veheti el tőlem Christinát

— üvöltöttem, és feltéptem a bejárati ajtót. Dühösen berontottam a szobába. A fejemben valami felrobbant. Csönd, süket csönd. Lassan magamhoz tértem. Az ágyon feküdtem, mellettem a hadnagy bábáskodott. Christina az ablak mellett ácsorgott, és hangosan zokogott.

— Mennyi volt a táskában? — kérdezte a hadnagy sápadtan.

— Micsoda?

— Mennyi volt abban a táskában, amelyet Denverbe akart szállítani ma este?

— 2 000 000 dollár értékű gyémánt. Miért? Eltűnt a táska?

— A tolvaj azon a vaslépcsőn menekült el — mutatott a hadnagy az ablak irányába.

— A neje elmondta, hogy az a bizonyos Eugene McGill csak azért szórakozott vele, hogy magát idecsalja. O’Brian volt a cinkos. Ön berohant a szobába, leütötte, és megszökött a zsákmánnyal.

— Gyönyörű — mondtam és dühösen méregettem Christinát.

Christina felsóhajtott.

— Bolond voltam — szipogta —, istenverte bolond.

— Megtörtént, ami megtörtént — mondta a hadnagy. — Holnap mindketten besétálnak a rendőrségre, elkészítjük a jegyzőkönyvet.

Christinával lassan lekocogtunk a lépcsőkön, és bemásztunk a gépkocsimba. Az első kanyarnál Christina aggódva megkérdezte:

— Csak nem ütöttelek meg túlságosan?

— Ezért a pénzért nagyobb fájdalmat is elvisel az ember. A táskát a matrac alá dugtad?

— Igen Ma éjjel visszamegyünk érte?

— Minek sietni? Még nincs vége az ügynek. Kihallgatások, jegyzőkönyv. Ügyeljünk most minden lépésre, minden szóra, drágám, nehogy eláruljuk magunkat.

— Az én idegeim kötélből vannak, szívem.

— Én pedig, a meggyalázott hitves, elhagyom a családi fészket. Szobát bérelek egy motelban. Ha ezt nem teszem meg, gyanút fognak. A rendőrség makacs és kitartó. Egy hét múlva lefújják az esetet. Ekkor te a gyámántokkal átruccansz Mexikóba. Hamarosan felkereslek a haciendában, drágám. Életünk végéig be vagyunk biztosítva. Ez igen!

Lefekvés előtt megcsörrent a telefon.

— Gratulálok, Mr. Mahoni — hallottam a drót túlsó végén O’Brian hangját. Tökéletes. Magadra terelted a gyanút a fegyverrel és nem számítottál rosszul. Beköptelek a hekusoknál, akik a nyomodba szegődtek. Az alibit maga a rendőrség szolgáltatta.

— Nem értelek, O'Brian.

— Gyönyörű álarcosbál. Én sem estem a fejemre. Én is árnyékként követtelek. Elmehetek abba a házba és magamhoz vehetem a táskát, he? De... nem rontom el az üzletet, mert alapos munkát végeztél. Ezért becsüllek. Egyszóval — nem kérek túl sokat. Ötven százalék, és jöhet a mehet. Az én szerepem ebben a mozifilmben ennyit megérdemel, nem?

Mit volt mit tennem? Ötven százalék — megadjuk a bitangnak. Lecsaptam a telefonkagylót és hajnali nevadai tájszólással káromkodtam. Még akkor is szitkozódtam, amikor besütött a szobába az első napsugár.

20 A HÉT