A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-11 / 7. szám
SZABADIDŐ William Webb ÍIíac/ tovább! O’Brian a ház előtt várakozott. Este tíz felé járhatott az idő. Olyan ártatlanul nézett, mint egy gimnazista, és most erről az emberről higgyem el, hogy elsőrangú magándetektív? — Elnézést, hogy alaposan megvárakoztattam — mondtam neki, és intettem: fáradjon beljebb. — Belehajtottam egy közlekedési dugó kellős közepébe, pech. — Már-már arra gondoltam, hogy valami közbejött — mondta. — Úgy akarta, hogy ma este beszéljük meg a dolgokat, és én pontos ember vagyok, uram. — A zsebéből előkotort néhány papírlapot, és a markomba nyomta valamennyit. — Ennek a hétnek az eseményei, uram. Mindent feljegyeztem, kívánsága szerint. Idő, hely, találkozások... A nappali asztalára hajítottam a papírlapokat. A feljegyzésekkel nem sokat törődtem. Leültettem a magánnyomozót. — Mondja el a lényeget. — Valóban tudni akar mindent? — kérdezte O'Brian. Intettem neki, hogy beszéljen végre. — Nem volt alaptalan a gyanúja, uram. Az ön drága neje rendszeresen találkozik a szeretőjével. — Kivel? — kérdeztem metsző hangon. — A neve Eugene McGill. Művészféle. Lent lakik a Down Townban. — Művész, mi? — Pontosítok: festőművész. Legalábbis úgy öltözködik, ahogyan a festőművészek. Széles karimájú fekete kalap, bohém típus. — Ezek megbízható információk? — Ma éjjel megint találkoznak. Lehallgattam a beszélgetést. — Derék munkát végzett. — Megkerültem az asztalt, és az egyik fiókból előhúztam a revolvert meg a csekkfüzetet. — Ötven nap munkájáért tartozom. — Plusz a kiadások — mondta O’Brian, de nem vette le a pillantását a fegyverről. Én átadtam neki a csekket. A magánnyomozó azonban nem mozdult a helyéről. — O’Brian, köszönöm, elmehet. — Na és a revolver? — kérdezte. — Nem tartozik magára — válaszoltam hűvösen. — Ha arra gondol, hogy egyiket is, másikat is átküldi a másvilágra, akkor az ügy bizony rám tartozik, nem gondolja? A rendőrség megtudja, előbb-utóbb megtudja, hogy önnek dolgoztam, és máris nyakig benne vagyok a pácban. — Nem érdekel. Megdolgozott a pénzéért, a számlát rendeztük. Most pedig menjen. Ha nem távozik szépszerével, akkor majd ezzel a revolverrel fogom jobb belátásra bírni. Értette? O'Brian ezután szó nélkül elhagyta a nappalit. Visszatettem a revolvert az asztalfiókba, az ujjamról lehúztam a gyűrűt, és belesüppedtem kedvenc karosszékembe. Belelapoztam a napi sajtóba. Nem vártam sokáig. Csöngettek. — Hammond hadnagy — mutatkozott be a látogatóm. — Beszélni akarok önnel. — Miről van szó? — Néhány perccel ezelőtt Lester O’Brian előadott nekem egy érdekes sztorit. Ismeri az urat? — Hogyne. Magándetektív. Volt egy... hm... közös ügyünk. — Tudom. Az ügy befejeztével ön előszedte a revolvert. — Hülyeség. — O'Brian szerint nem hülyeség. — O'Brian hazudott. — Miért hazudott volna? — Mert kevesebb pénzt kapott, mint amennyire számított. — Megtudhatok valamit arról a bizonyos közös ügyről? — Kizárólag rám tartozik, hadnagy. — O’Brian mindent elmesélt. Csak egy kérdést, uram. Mivel foglalkozik ön, Mr. Mahoni? — A gyémántkereskedők trösztje alkalmazott. Én vagyok a postás, a "hordár", viszem a gyémántokat egyik városból a másikba. Ha nincs ellenére, akkor megmondhatom, hogy ma este éppen Denverbe viszem ezt a csomagot. Több millió dollár értékű gyémánttal. A hadnagy az ajtóban visszafordult. — Nincs revolver? — kérdezte. — Nincs. Elment. Kezembe vettem a csomagot a gyémántokkal. 2 000 000 dollár drágakövekben! Még soha nem tartottam a markomban ekkora vagyont. Lassan elhagytam a házat. Nagy megelégedéssel tapasztaltam, hogy a nyomomba szegődtek. Végül megérkeztem Down Townba. Megtaláltam a keresett épületet, és nesztelenül fellopakodtam a harmadik emeletre. Természetesen ide is követtek. Megfordultam, s eközben majdnem lelöktem a lépcsőről a hadnagyot. — Úgy gondoltam, hogy a repülőtérre rohant. Most indul a denveri gép — mondta majdnem gúnyosan. — Ördöge van, hadnagy. Előbb azonban elrendezem a számlámat, és nagyon szépen kérem magát, hogy hagyjon magamra, mert a családi ügyeimet nem bízom a hekusokra. — Hasztalan beszéltem, mert a hadnagy egy váratlan mozdulattal a falhoz szorított. — Kiben akar kárt tenni, uram? — Senki sem veheti el tőlem Christinát — üvöltöttem, és feltéptem a bejárati ajtót. Dühösen berontottam a szobába. A fejemben valami felrobbant. Csönd, süket csönd. Lassan magamhoz tértem. Az ágyon feküdtem, mellettem a hadnagy bábáskodott. Christina az ablak mellett ácsorgott, és hangosan zokogott. — Mennyi volt a táskában? — kérdezte a hadnagy sápadtan. — Micsoda? — Mennyi volt abban a táskában, amelyet Denverbe akart szállítani ma este? — 2 000 000 dollár értékű gyémánt. Miért? Eltűnt a táska? — A tolvaj azon a vaslépcsőn menekült el — mutatott a hadnagy az ablak irányába. — A neje elmondta, hogy az a bizonyos Eugene McGill csak azért szórakozott vele, hogy magát idecsalja. O’Brian volt a cinkos. Ön berohant a szobába, leütötte, és megszökött a zsákmánnyal. — Gyönyörű — mondtam és dühösen méregettem Christinát. Christina felsóhajtott. — Bolond voltam — szipogta —, istenverte bolond. — Megtörtént, ami megtörtént — mondta a hadnagy. — Holnap mindketten besétálnak a rendőrségre, elkészítjük a jegyzőkönyvet. Christinával lassan lekocogtunk a lépcsőkön, és bemásztunk a gépkocsimba. Az első kanyarnál Christina aggódva megkérdezte: — Csak nem ütöttelek meg túlságosan? — Ezért a pénzért nagyobb fájdalmat is elvisel az ember. A táskát a matrac alá dugtad? — Igen Ma éjjel visszamegyünk érte? — Minek sietni? Még nincs vége az ügynek. Kihallgatások, jegyzőkönyv. Ügyeljünk most minden lépésre, minden szóra, drágám, nehogy eláruljuk magunkat. — Az én idegeim kötélből vannak, szívem. — Én pedig, a meggyalázott hitves, elhagyom a családi fészket. Szobát bérelek egy motelban. Ha ezt nem teszem meg, gyanút fognak. A rendőrség makacs és kitartó. Egy hét múlva lefújják az esetet. Ekkor te a gyámántokkal átruccansz Mexikóba. Hamarosan felkereslek a haciendában, drágám. Életünk végéig be vagyunk biztosítva. Ez igen! Lefekvés előtt megcsörrent a telefon. — Gratulálok, Mr. Mahoni — hallottam a drót túlsó végén O’Brian hangját. Tökéletes. Magadra terelted a gyanút a fegyverrel és nem számítottál rosszul. Beköptelek a hekusoknál, akik a nyomodba szegődtek. Az alibit maga a rendőrség szolgáltatta. — Nem értelek, O'Brian. — Gyönyörű álarcosbál. Én sem estem a fejemre. Én is árnyékként követtelek. Elmehetek abba a házba és magamhoz vehetem a táskát, he? De... nem rontom el az üzletet, mert alapos munkát végeztél. Ezért becsüllek. Egyszóval — nem kérek túl sokat. Ötven százalék, és jöhet a mehet. Az én szerepem ebben a mozifilmben ennyit megérdemel, nem? Mit volt mit tennem? Ötven százalék — megadjuk a bitangnak. Lecsaptam a telefonkagylót és hajnali nevadai tájszólással káromkodtam. Még akkor is szitkozódtam, amikor besütött a szobába az első napsugár. 20 A HÉT