A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-11 / 7. szám
EGTAJAK várost. Mindig fölfelé néztek, ahol a hatalmas, csillámló tengeren az ő kis Totyogójukkal ott haladt a bárka. — Arra hajózik — mutatta az ember. Az asszony ment utána. Áthaladtak a városon, amely csak aludt gázlámpáival, egy-egy részeg távoli hangjával, csikorgó bárajtókkal és az éjjeliőrök kövezeten csattogó botjának kopogásával. Oda értek ki, ahová nem is gondolták: a mező szélére. Igaz, göröngyös és sárga mező volt, vonatfosztogató tolvajok laktak ott, barlangokban, és a mezőt át- meg átszelték fekete és szennyes patakok. Felkaptattak a meredeken, átmentek a szántóföldön. Fönn a bárka gyorsan vitte magával Totyogót. Vitte magával, menthetetlenül. Amint hajnalodott, eltűnt a bárka. Helyébe a nap kerekedett ki, könyörtelenül és ünnepélyesen, a februári égen. Nagyon elfáradtak, és a földre roskadtak. Mit számított, hogy ott nedves volt és gyönyörű a föld, mit számított, hogy a látóhatáron kirajzolódtak az első fák, a fák, amelyekről néha álmodoztak munka közben. Mit számított a világ, ha a bárka elvitte tőlük őt, ha a bárka mindent elvitt tőlük. Egy ideig úgy maradtak, lihegtek, csak lihegtek, mint két kimerült állat. Végül az ember az asszony vállára tette a kezét: — Nem jön vissza — mondta csendesen. A nap fénye erősödött, a hátuk mögött a városban zajok támadtak. A hátuk mögött minden újjáéledt, mozgásba jött. De az ember halkan beszélt, az asszony meg helyeselt neki, s a könnye lassan pergett a gyönyörű földre: — Mindig azt hittük, mi mások vagyunk. Mindig fölemeltük a fejünket, a fájdalom és a munka közepette, és mosolyogtunk, és nagynak hittük magunkat, és biztosan tudtuk, hogy mi történik majd velünk. Mindig olyanok voltunk, mintha egy fokkal a többiek fölé emelkednénk, és úgy hallgattuk őket, ahogy az esőt meg a szelet hallgatja az ember, és a magunk útját jártuk. Tudod-e, miért hittük, hogy mi olyanok vagyunk, mint a király meg a királyné? Mert ő a világon volt. Az asszony, ahogy szokta, most is megismételte: — Mint a király meg a királyné. Igaz, így volt: mint a király meg a királyné. A nap, a kerek és sárga nap, mit sem ért abban a nagy téli hidegben. Lassan fölkerekedtek, és visszafordultak a város felé, és úgy érezték magukat, mint egy szegény ember meg egy szegény asszony. Sülé Éva fordítása Vozári Dezső* Virágének Több vagy te nékem, mint az őszidőn fosztott bokortól elsodort levél, s ha Vanderbilt gyémánthajón siet, hogy megvegyen, tőlem meg nem vehetne. Kevésnél több vagy és soknak kevés és benned érik mustom tiszta borrá. Ne sírj, ne bégess, bankóért nem adlak, karommal védetek, szívem tiéd. Eledelt hordok néked, papagáj, hogy mondd a szót, amelyre megtanítlak. De tűzben égni érted nem kívánok, s véremet érted nem ontanám. r ígér az éj A föld felett, az ég alatt, míg szállt a szó s a vágy szaladt, szaladtam én, de talpamat felmarta kő és ittmaradt a vágy, mely hajt csak tefeléd; felét neked nekem felét ha osztanám, ne fájjon oly reménytelen, komor, komoly e fájdalom, e hű barát, hogy túléljük az éjszakát. De lenne rét és pitypalaty és kézbe-kéz csak ittmaradj, végigsimít és fényeket ígér az éj nekem s neked, csillagait viszi a menny, azt mondom: "jöjj" azt mondod: "menj". Nem vártam így még soha tán, miként e hűs nagy éjszakán, s míg várok, száll a pillanat a föld felett, az ég alatt. Groteszk Egyre rövidebbek a napok, tél van egyre hosszabbak a napok nélküled, nem szeretsz, a város felett ül a köd. Irgalom! Fáradt vagyok, illatod kutatom, merre vagy? Este lesz, s lámpásomban se olaj, se áram. Idegen vágy dőzsöl bájaidon rőt alkonyi órán. Léggömbként hajt a fellegek felé furcsa varázslat, a fellegek közt egyre messzebb jársz, messzire vagy tőlem és folyton-folyton messzebb. Szállj, szállj a halvány elemek között. Itt vagyok, emlékeid sepergetem keserves szavakkal. Fájsz, de már csak azt tudom, hogy létezel *90 éve született Vozári Dezső költő A HÉT 13
