A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-11 / 7. szám
ÉGTÁJAK Ana Maria MATUTE A hoki Az a városrész, amerre laktak, olyan volt, mintha befestették volna szénnel. Megfeketedett, vörös téglafalak. A szikkadt föld szinte porlott az emberek léptei alatt. De őnekik odafönn a szobában ott volt a kis Togyogó. Sokszor, munka közben vagy (gyakran még a munkánál is nehezebb, keserűbb) pihenő közben eszükbe jutott Togyogó, és elmosolyodtak, vagy egy pillanatra elmerengtek, elképzelték, hogy szél jár a nemlétező fák között, vagy madarak csicseregnek, pedig a madarak messzi elkerülték azt a környéket. Már esteledett, amikor az ember meg az asszony hazatért a munkából. Togyogó nem nagyon félt, egyedül várta őket odafönn a szobában, nézegetve kifelé az ablakon, tetők, telkek, szélkavarta porfelhők fölött. Mindenfélével játszott, amivel akart. Mert Totyogónak megvolt mindig mindene, amit akart. Az ember meg az asszony nem járt moziba, se bárba, se a dombi vendéglőbe. De Totyogónak megvolt mindig mindene, amit csak kért. Jól tudták, hogy mások (a többiek: mindazok, akik közt az életüket élték, vesződve, küszködve) megszólják a viselkedésüket: — Félrenevelitek azt a gyereket... — mondták nekik. Nem tudták, úgy van-e. Nem tudták, mi az a félrenevelés. Totyogó meg csak nőtt, növekedett még kurta léptű lábain, amelyek könnyedén értek földet, akár az esőcsepp a járda aszfaltján. Totyogó vézna volt, selymes fekete haja a homlokába hullt. Totyogó a kezét nyújtotta az ő kezük felé. így haladt, néha kettejük közt, a domb felé. Totyogó kérni szokott ezt, azt, rengeteg dolgot kért kerek szájacskájával, amely oly furcsán hatott, mint egy margaréta, a telek lekaszált füvében. — Nyomorogtok, mert mindent megadtok annak a gyereknek, amit kér... Egymás közt sose beszéltek róla. Csak néha, éjjelente mondogatták egymásnak halkan: — Nagy ember lesz belőle. Biztos, hogy valami kiváló ember lesz... A gyerek arcán ott volt az elhivatottság, a megváltás, az ígéret. A gyerek arcán ott volt a pénz, a nagyvilágiság, aföldöntúliság. Az, amire mindig vágytak, amit mindig kerestek, amit vártak: a megfeketedett téglák, a korom, a cementpor, a maró és csípős szagok közepette. A munkában, a pihenésben, a csendes és bányasötét éjszakában ő volt a felmagasztosulás. Totyogónak mindene megvolt, amit kért. Egy éjjel az asszony fölébredt, így kellett lennie: lehetetlen volt föl nem ébrednie. A könyökével lágyan megérintette az embert. Mindketten arrafelé néztek. Totyogó fölkelt az ágyból, az ablakban állt, lábujjhegyen és az égre nézett. Különös világosság volt, fehér vagy zöld, vagy talán aranyszínű. Nem lehetett pontosan tudni. — A holdat akarom — mondta Totyogó. Az ember lassan fölkelt, és még álmos szemmel keresgélte a munkábajáró cipőjét: — A holdat nem lehet megfogni... — A holdat akarom — ismételte Totyogó. Az asszony is fölkelt, és kabátot terített a vállára. Odamentek az ablakhoz, és a szemük megtelt az égbolt sápadt éjszakájával. — A holdat nem lehet megfogni — mondta ismét az ember, mert nem tudta máshogy megmagyarázni. — A holdat nem lehet megfogni — tette hozzá az asszony, aki majdnem mindig az ember szavait ismételte. — A holdat akarom — szólalt meg ismét Totyogó. Totyogónak mintha valahogy távoli, vékonyka és egyszersmind csengő lett volna a hangja. Boldog idők, nagy és szép sejtelmekkel teli hangja, a megvalósult dolgok hangja. — Majd meglátod, hogy nem lehet megfogni — mondta az ember. Lassan lement az udvarra, a vállára vette a szobafestőnek a falhoz támasztott létráját. De a létra is abban a meghatározhatatlan fényben fürdött, és az ember valami hűvösséget érzett a mellkasában. Visszatért a szobába, fáradtan, és az ablakba támasztotta a létrát. Az asszony a karjával erősen tartotta a létrát, az ember pedig inogva fölmászott rajta, fokról fokra, egészen a legfelsőig. Onnan már kitárta a karját az ég felé, kinyújtotta az ujjait, amelyek sötét és aszott virágként rajzolódtak ki az éjszaka kékjében. — Látod, a holdat nem lehet megfogni — mondta. Majd leszállt a létráról. De Totyogó megismételte: — A holdat akarom. Az ember nagy szomorúan a gyerekre nézett, és így szólt az asszonyhoz: — Menj föl te, és mutasd meg neki, hogy a holdat nem lehet elérni. Az asszony is fölment a szobafestő létrájának a fokain, az ember meg tartotta a létrát. — Látod, a holdat nem lehet megfogni. Az asszony is lejött. Egyszerre mintha mindketten magukba mélyedtek volna, csak álltak egymás mellett, szótlanul nézték Totyogót. Világos és mégis homályos fény fürdette őket. Totyogó odament a létrához. A szemük láttára ment föl lassan, gyenge lábacskáival, mezítláb, fehér ingecskéje hullámzott a szélben. A haja kéklett az éjszakában, mint egy fekete csillag. Totyogó lassan haladt fölfelé a létrán. Őneki nem ért véget a létra. A szemük láttára távolodott, zsugorodott, eltűnt a dermedt és fényes gömb irányában. Végül mint távoli, valószerűtlen pontocska, a szemük láttára beszállt a hold bárkájába. Előttük megint rövid lett a létra, a fekete és magányos létra. A szobafestő létrája, amelyen már nem volt senki. — Szaladjunk! — mondta az ember. — Szaladjunk a bárka után...! Odafönn a hold gurulni kezdett, mint a labda, a város északi része felé. Az ember sebtiben összeszedte a szerszámait, az asszony meg kenyeret és egy korsó vizet tett egy kosárba. Futásnak eredtek, dobogó szívvel, lefelé a lépcsőn. Holdfényben fürdött az utca. A téglák új alakzatokat, mintegy végzetes jegyeket vettek föl. A kiszáradt patakszerű föld ropogott sietős lépteik alatt. Futva szelték át a 12 A HÉT
