A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-28 / 5. szám
lette, és hol az egyik, hol a másik törülte le csalánszövésű keszkenővel úrnője könnyeit. Mikor az úrinő a szegény biffin kezében megpillantotta a smaragd nyakláncot, felsikoltott örömében: "Itt van az én nyakláncom, amelyért az egész kastélyomat már tűvé tettem hiába! — Nagy boldogságában összevissza ölelte, csókolta a szegény biffint, aztán a lakájaihoz fordult, és így szólt hozzájuk: — Fogjátok meg ezt a szegény embert, hogy a lába se érje a földet, vigyétek a kastélyomba, mert meg akarom jutalmazni." A lakájok ölükbe emelték a szegény biffint, és elvitték a kastélyba. Sebesen vitték ismeretlen utcákon keresztül, míg a kastély elé nem értek. A szegény ember hiába nézett körül, nem ismerte meg Nancy városát, pedig éjszakai kóborlásaiból ismerte minden zegét-zugát. Más virágok nőttek a kastély parkjában, mint amilyenek Nancyban nőnek. Amint beléptek a kastély kapuján, tündöklő fényesség vette körül a szegény biffint, úgyhogy káprázott bele a szeme, és azt hitte, hogy álmodik. A lakájok tejben-vajban megfürösztötték, a legszebb ruhát adták rája, és úgy vitték a kastély úrnője elé. A kastély úrnője szép, gyermekarcú, hófehér hajú nő volt. Egyetlen ránc sem volt az arcán, csak egy fekete pötty a bal szeme alatt. A hangja üde, tiszta volt, a mozdulatai fürgék, bájosak, de a szegény biffin mégsem tudta kitalálni, hogy hány éves lehet ez a világszép úrinő, aki tizenhat éves éppúgy lehetett, mint hetvenhat. "Hallod-e, te szegény ember — szólt az úrinő —, én meg akarlak jutalmazni. Nézd ezt a két gyöngyszemet, ezeket neked adom. Az egyik mosolyog, mint a napfény, a másik úgy csillog, mint a könnycsepp. Ha mosolyogni akarsz, csak rá kell nézned erre a mosolygó gyöngyszemre, és rögtön elfelejted minden bánatodat. De ha sírni akarsz, csak magad elé kell tenned ezt a könnyező gyöngyszemet, és megered a könynyed, amely megkönnyebbülést szerez. Ezt a két ajándékot adom neked. Meg kell még mondanom, hogy valahányszor az egyiket megnézed, ebből mindig el fog veszni egy csipetnyi, de ugyanannyival megnő helyette a másik." így szólt a különös úrinő, és a szegény ember boldogan vitte magával a két gyöngyszemet. Már hazafelé menet elhatározta, hogy takarékoskodni fog a mosolygó gyöngyszemmel, és inkább a könnyszemet fogja elővenni, valahányszor szüksége lesz rá, mert így a könnyből mindig elvész valami, és annál nagyobb lesz egyre a mosolygó szem. Gyakran megtörtént, hogy nagy gondja, bánata vagy bosszúsága volt a szegény embernek, és ráfért volna egy kis mosolygás, derű, jókedv. De ő inkább a könnyszemet nézte, és jól kisírta magát. A mosolygó gyöngyszem annál nagyobb lett, mennél többször patakzott a szegény ember könnye. Mivel a szegény ember sokáig élt, sokat is sírt. Mindig sírt, és mindig megkönnyebbült a sírás után. A mosolygó gyöngyszemet soha elő nem vette, és az nőtt, nőtt nagy titokban, mert a szegény ember egyetlenegyszer sem mosolygott. Egyszer aztán nagyon beteg lett a szegény ember, és az orvos kereken megmondta neki, hogy nem fog sokáig élni, nem fog egy hónapig élni, nem fog egy napig élni, nem fog egy óráig élni, legfeljebb egy-két percig fog még élni. A szegény ember érezte, hogy sietnie kell. Gyorsan előkereste a mosolygó gyöngyszemet, maga elé tette ágya mellé az asztalkára, és nézte, nézte... Eliz hirtelen felfigyelt. A fűszeres kamarájának az ajtaja halkan, óvatosan kinyilt, mint mikor tolvaj igyekszik kisurranni rajta. Eliznek elállt a szíve verése. Az ajtón egy nő lépett ki éjszakai pongyolában, és csak kendő volt a vállára vetve. Először felénk tartott, de amint észrevett bennünket, ijedten megfordult, futni kezdett az ellenkező irányban, le a lépcsőn. Az első emeleten halkan megcsikordult az ajtó, aztán csend lett megint az udvarban. Elizre néztem. Élettelen arca az ajtófélfára ájult, a szeme le volt hunyva, és az ajka halkan remegett. A rózsaszínű hó a háztetőről rávetette gyöngéd fényét. Olyan volt, mint egy halott. Megijedtem tőle, és a vállánál fogva felráztam ájulásából. — Hát aztán mi történt? — faggattam. Eliz szomorúan elmosolyodott. — A szegény ember — szólt — elkezdett mosolyogni. Mosolygott, mosolygott, és az arca egyre derűsebb lett. Akik körülötte álltak, azt mondták, hogy mosolyog mindazon, ami vele az életben történt, ami miatt annyit sírt, és amin csak nevetni érdemes. De Eliz zokogva borult a hajamra. Gály Kati rajza '------------------------------------------------------------------------------N Ady Endre* Ha fejem lehajtom Asszony ölébe ha lehajtom Nagy, szomorú szatír-fejem: Emlékezem. Egykor nagy asszonyként bolyongtam Forró és buja tájakon Almatagon. Messze és mélyen az Időben En asszony voltam: termetes, Szerelmetes. Jöttek utánam vézna ijjak Simán, vágyóan, betegen: Emlékezem. A percek aratója Nem zaklatnak már a régi miértek. Nem kérdezek már: készek a válaszok. Miért az élet, miért a viadal? A fene bánja. Nyilván akarja valami vak átok. Nagy alázattal hajtom le a fejem. Görgessen a perc, az ő dolga bizony, Merre, mivégre. Csak néha-néha torzul el az arcom. Sokallom: mégis sok az én nyavalyám. (Ejh, mégis, mégis aratok valamit: Hullnak a percek.) A Halál automobilján Töjf-töjf, robogunk Motólás ördögszekéren, Zöld gépkocsin. Éljen az Elet, éljen, éljen. Töff-töff, csupa kín E sárgolyó dühös harca, De fátyolos Az én arcom s a Léda arca. Töff-töff, a Halál Kacag. Érzi a mi hültünk. Csúf az Elet, Éljen. Mi legalább röpültünk. * 75 évvel ezelőtt, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre S A HÉT 13
