A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-28 / 5. szám
EGTAJ AK KÓSTOLÓ A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBÓL Színi Gyula (1876—1932) Első találkozásom a rózsaszínű hóval még gyermekkoromba esik. Szüleim színházban voltak, és éjfél után érkeztek haza. Este tiz órakor házunk kapuja már csukva volt; a lépcsőház, az udvar egészen elsötétedett. Csak mi voltunk künn a folyosón: én és Eliz, az elzászi származású bonne-unk. Hiába mondtam Eliznek, hogy jobb volna benn a meleg szobában, mint idekünn a havas márványkockákon. A sovány, didergő természetű leány a vállára borította az apám útibundáját, engem pedig plédekbe csavart, hogy künn ácsoroghassunk a folyosón. Minden csöngetésre, ami a kapu alól hallatszott, felrezzentünk: hátha most jönnek a szüleim. Eliz úgy tett, mintha őket várná, és miattuk volna türelmetlen. Pedig a szerelem űzte ki a dermesztő éjszakába. Lenn a földszinten a fűszeresbolt udvari ajtaja még ki volt világítva. Ott volt a bolti pince A róz/a/zínű hó lejárata, és a hirtelenszőke, göndör hajú segéd gyertyával a kezében futkosott ide-oda a pincegádoron. Petróleumoshordók körül foglalatoskodott, és azt hiszem, ilyenkor, éjnek évadján szaporította nagy titokban vízzel a bakui források finomított olaját. A nagy, esetlen legény arcára már alig emlékezem, csak rémlik előttem vérmes, piros orcája, amely az egészségtől majdhogy ki nem csattant, és nagy, ormótlan keze, amely tele volt repedéssel, sebbel. Rákpiros volt attól a bőrbajtól, amit az angol "grocer’s itch"-nek, fűszeresótvamak nevez. A szeplős, szepegő elzászi cseléd azt hitte, hogy ha ez a kéz egyszer magához ölelné, abba belehalna. Szerelmes volt a jó modorú fűszeresbe. — Fázik a lábam, Eliz — panaszkodtam. Erre az ölébe vett engem, a tízéves kamaszt, és még jobban bebugyolált. — Ha jól viselkedik — ígérte —, mesélni fogok... A sötét, néma udvarra a leghidegebb téli éjszakák vörhenyes ege borult. Haragosvörös ég. Ködén mintha messzi tűzvész fénye verődnék vissza, és az ember ijedt képzeletét csak az nyugtatja meg, hogy fénye egyenletes, mély, skárlátszínű, és benne mintha millió meg millió tűzatom rezegne. Háztetőre, udvarra, ereszre, párkányokra, kémények gallérjára pedig rásimul mindenütt a rózsaszínű hó préme. Olyan ez, mintha flamingók pihéjéből dunnázták volna fel az udvart sziromtestű amorettek számára. Van benne valami puha, meleg, csalogató és csalfa jellem, amely merész ellentétben van a csikorgó hideggel. Ekkor láttam először rózsaszínű havat, és nem tudom elfelejteni. — Egyszer volt — mesélte Eliz — egy szegény ember Nancyban, és ez olyan szegény volt, hogy felszedte az utcáról mindazt, amit az emberek elhajítottak: gyújtóskatulyát, törött pipát, fogatlan fésűt és egyéb limlomot. Éjszakánként a hátára vette a kosarát, hogy a házak előtt a szemétládából kikotorja azt, aminek ő még hasznát láthatta... Eliz egy pillanatra abbahagyta a mesét. A pincében elfújták a gyertyát, a fűszeres kijött az udvarra, és menés közben árnyéka végigrezgett a rózsaszínű havon. Aztán eltűnt a lépcsőház sötétségében. — Egyszer a szegény "biffin" — folytatta Eliz, és hozzátette: — így hívják Nancyban a szemétkaparó embert... egy ládában két ragyogó szemet pillantott meg. Holtra vált ijedtében, mert eleinte azt hitte, hogy mérges kígyó szeme tapad rá, de amint lámpásával rávilágított, látta, hogy a kígyó egész sor szemből áll, és nem is állat, hanem ékszer: smaragdból fűzött nyaklánc... Hallatszott, hogy a lépcsőn hogyan jön fel hozzánk a második emeletre a fűszeres, Eliznek már nem a mesén járt az esze. Ahogy fázósan a keblére borultam, szinte hallottam a szíve dobogását. A fűszeres felért az emeletre, lépései egyre közelebb értek. Nem vett észre bennünket a sötétben, és fütyörészve ment el mellettünk. Eliz köhintett, mire a fűszeres úgy megijedt, hogy csaknem elvágódott a síkos márványkockán. — Maga az, kisasszony? — kérdezte. — Én vagyok — felelte Eliz, és forró lett az arca. A fűszeres egy pillanatig habozott. — No, hát jó éjszakát, kisasszony — mondta végül. — Ugye, nincs egyedül? Szép álmokat! Köszönt és eltűnt. Ha úgy érezte volna, mint én az Eliz szíve dobogását, talán maradt volna. A folyosó végén volt a fűszeres kamrája, ásítozva állt meg az ajtaja előtt, kulcssal próbálta a zárt kinyitni, végre az ajtó magától kinyílt. — De hiszen ez nyitva van — mondta felénk, még egyszer köszönt, és végleg eltűnt. — A szegény biffin — mesélte Eliz — nagyon megörült a smaragd nyakláncnak, de mivel becsületes ember volt, elhatározta, hogy elviszi a rendőrségre, hol majd viszszaadják a gazdájának, aki elvesztette. A rendőrségen már ott talált egy selyemruhás szép fiatal aszszonyt, akinek a két szeme ki volt sírva, de még mindig peregtek a könnyei. Két cifra lakáj állt mel-12 A HÉT
