A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
akkor válhat világossá a helyzet, a bizalom kérdése, amelybe belecsöppentünk. íme: 'Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak — suttog az ajtómban a fölöttem lakó némettanárnő —, de ez a kislány gyakran följár hozzád, biztosan jól ismered. A szüleinek semmiképpen sem akarok szólni, féltem a jószomszédi viszonyt. — De hát mi történt? — tessékeltem be az idős, magányos hölgyet. — Két hétig üdülni voltam. Megkértem Ágota szüleit, öntözzék a virágaimat, és adjanak enni a halaknak. Most, hogy hazajöttem, átmentem hozzájuk a kulcsért és megköszönni a szívességüket. Ágota mamája erre azt mondta, hogy ne neki köszönjem, hanem a kislányának, mert mindig ő ment locsolni. — És nem ment? — De ment... csak... hogy is mondjam. Én rendet szoktam tartani a lakásomban, mindennek megvan a maga helye, most viszont, ahogy hazajöttem, látom, hogy sok dolog másképp áll, mint ahogy szokott, szóval ez a kislány sok mindenhez hozzányúlt. — Talán elveszett valami? — Nem, nem, semmi nem veszett el, de nekem mégis nagyon rosszul esik, hogy valaki, akiben megbízom, a lakásomban mindenhez hozzányúl. Abban maradunk, hogy a dologról alaposan kikérdezem Ágotát, és A BIZALOM«. "Számos olyan helyzet van az életben, amikor — anélkül, hogy valakinek a tulajdonát akarattal elvennénk — mégis hozzájutunk valamihez." (Terasa) Idős, tapasztalt, világot látott barátommal a bizalomról beszélgettünk, és mindjárt leszögeztük, hogy egyike anyanyelvűnk legszebb szavainak, és mégis oly keveset beszélünk manapság fontosságáról, jelentőségéről. Igen ám — mondta barátom —, de a bizalomhoz még szükségeltetik egy csomó más emberi tulajdonság is, mint a szeretet, az egymás iránti tisztelet és kölcsönös megbecsülés, elismerés. Mindezek annak kapcsán jutottak eszembe, hogy egy rövidke történetet olvastam a Magyarországon megjelenő "A szív’ című újságban, amely már vagy nyolcvan esztendeje foglalkozik a gyerekek és felnőttek lelki problémáival, tisztaságával. De még mielőtt továbblépnénk, a rövidke (Teresa szignóval jelzett), ám tanulságos olvasmányt nem röstellem teljes egészében idézni, mert csak majd értesítem a tanárnőt arról, amit megtudtam. Az első alkalommal tehát, amikor Ágota feljött, kertelés nélkül megkérdeztem: — Ide figyelj, galambom, a locsoláson és a haletetósen kívül még mit csináltál te a nómettanárnő lakásán? Meglepődött, elvörösödött, végül azt mondta: — Leckét. — Hogyhogy leckét? És miért éppen ott? — Mert ott csend volt és nyugalom. Senki nem beszélt, nem szólt a tévé. Nyugodtan lehetett tanulni. — Ágota, de ehhez-ahhoz hozzányúltál vagy nem? — Miért, elveszett valami? — kérdezi ijedten. — Nem, nem veszett el semmi. De mivel a tanárnő rendet tart és mindennek megvan nála a szokott helye, észrevette, hogy a dolgok nem úgy állnak, ebből pedig arra következtetett, hogy te hozzányúltál. Mihez nyúltál hozzá? — Hát... megnéztem az ékszereit, a szemfestékét, a púdert meg a parfümöt — sorolja szégyenkezve. — Gondolom, mindezt azon mód ki is próbáltad, nem? Bűntudattal bólogat. Azután védekezésbe megy át: — De nem vettem el semmit! Ott volt egy tálka bonbon. Egyet sem ettem meg! Megszámolhatja! — Ágota, Ágota, ez nem járjaPTe becsületes kislány vagy, jól ismered a hetedik parancsolatot, azért nem vagyok különösebben meghatva, hogy nem vittél el onnan semmit. De ahhoz, hogy a tanárnő most bízzon benned, ez nem elég. Talán mondta neked a tanárnő, hogy "Ágota, nyugodtan vonulj be ide leckét írni, megnézheted a könyveimet, játszhatsz a pianínómon, fölpróbálhatod a klipszemet, és egyébként is érezd magad otthon’? Zavartan rázza a fejét. — No hát akkor... — De félek, hogy szól anyuóknak... Miket gondolhat most rólam! — Majd én beszélek vele és megnyugtatom. Idővel talán majd helyreáll a bizalma is. Tudnod kell, hogy az életben az embert sokszor próbára teszik, mégpedig hasonló helyzetekben, mint amilyen ez volt. De a mi magatartásunkban nem az ilyen próbák a fontosak, hanem az, hogy makulátlanul becsületesek legyünk, akár látja valaki, akár nem.’ Talán mondanom sem kell, hogy a fenti olvasmányt barátom is elolvasta. Nagyon a múltba tekintve ennyit mondott: — Szegény kislány... De nem baj, majd kiheveri és kigyógyul belőle! — aztán előadta saját történetét... A történet annyiból állott, hogy miután gyermekeik kirepültek a családi fészekből, kisebbre cserélték lakásukat, illetve meghagyták leányuknak, ők pedig egy új lakótelepre költöztek. Az első perctől fogva jó kapcsolatba kerültek a lakókkal, szomszédokkal, még a vásottabb gyerekek is tisztelték a komoly házaspárt. Történt egyszer, hogy az egyik szomszéd hasonló szolgálatra kérte barátomat, mint a némettanárnő Ágikát. Nem akarom szaporítani a szót, csupán az történt, hogy barátom egy alkalommal használta a szomszéd telefonját. Amikor lejárt a szomszédok szabadsága, és a szívességet egy virágcsokorral meg egy kisebb fiaskóval átjöttek megköszönni, annak rendje és módja szerint barátom elnézést kért, s bevallotta a telefonálást... A szomszéd elhárította a magyarázkodást azzal, hogy minden rendben van, ez csak természetes, ám a fiatal, csinoska szomszédasszony szép szemében egy parányi szikrát vélt felfedezni barátom. Úgy látszik nem tévedett, mert a régi családias, jószomszédi kapcsolat kezdett egyre hűvösebbé válni. Csak hónapok múltán szabadult fel, amikor a szomszédoknak ismét egy komolyabb segítségre volt szükségük. De a tüske ott maradt még sokáig! MOTESIKY ÁRPÁD
