A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-12 / 46. szám
■4, pi» v 'l's , 'v V- s' | || y W ^ i . FIGYELŐ nyakkendőtlen, s fokossal kezében... Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palóc kiejtésű, úgyhogy mikor megszólal, nevetni kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem zavarja meg; folytatja, amit elkezdett, olyan éles hangon, mint a trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá teszi, elfeledi tréfás modorát, palóc kiejtését, s tapsol neki..." Komlós Aladár úgy jellemzi Lisznyainak és a vele egyívású költőknek verseit, hogy hiányzott belőlük Petőfi egyszerűsége, demokratizmusa. De hiányzott Petőfi tehetsége, mélysége is. Ezek a költők abban az időszakban emelkedtek föl, amikor az irodalomban is légüres tér keletkezett, hiányzott az egészséges kritika, és hiányzott az önkontroll is: "A szellemi életben visszaállt az őskáosz, amelyben — mint minden kialakulatlan irodalmi életben — egy alacsonyabb fajta közízlés diktál. Az ötvenes évek Magyarországán egy időre az a réteg lett hangadó, mely bor és cigányzene mellett szeretett tüntetni a magyarság és a nép imádatával, búsulni a hazáért, délibábot szőni és újjáélni negyvennyolc lelkes hangulatát, negyvenynyolc tartalma nélkül. Az első években a jobb írók nem győztek panaszkodni a dilettánsok elburjánzása miatt, akik a haza, Petőfi és a népiesség zászlaja alatt átmenetileg sikerrel nyomultak előre..." Lisznyai Kálmán inkább mint jelenség érdekes a magyar irodalomban, költészete értéknek kevés. A Horváth János szerkesztette, 1937-ben megjelent Magyar Versek Könyve még őrzi két versét, a Hét évszázad magyar versei című antológiában viszont már nem szerepel. DÉNES GYÖRGY Fotó: Prikler László Petőfi halála után, az önkényuralom szívdermesztő csendjében elnémultak a magyar költők. Többen bujdosásra kényszerültek vagy börtönben sínylődtek, néhányukat büntetésből az osztrák hadseregbe sorozták. A nagy csöndben méltán kérdezte Tompa Mihály: "Száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak?" Ahogy a nyomás engedett, s az ország úgy-ahogy magára talált, a költők is megszólaltak. A bukás utáni légüres tér azonban nem használt az irodalomnak. Elszaporodtak a népi-nemzeti irány követői, Petőfi méltatlan utánzói. E költők, mint Jakab János, Szelestey László és mások még az ország különböző részeinek nyelvjárását is fölhasználták népiségük alátámasztására, eredetiségük szellőztetésére. De hiábavaló volt minden túlzás és extremitás. Tehetségükből nem futotta többre, minthogy Petőfi modorában karikatúrává silányítsák népiségüket. Ennek a csoportnak volt jellegzetes képviselője Lisznyai Damó Kálmán. Lisznyai százhetven esztendővel ezelőtt született a nógrádi Herencsényben. Felmenői háromszéki székely családból szakadtak, de a költő már palócnak tartotta magát. A gimnáziumot Losoncon végezte, innen került az eperjesi jogakadémiára. Már 1843-ban találkozott Petőfivel a pozsonyi országgyűlésen, ahol barátságot kötöttek. A kiváló beszélőképességgel megáldott Lisznyai közismert alakja lett az országgyűlési ifjak csapatának. Első verseskötete, a Szegénylegény dalok 1846-ban jelent meg. Népszerűsége csakhamar országos hírű költővé emelte, dagályos, patetikus versei kedveltek voltak az ünnepi pódiumokon. Divatlapok, folyóiratok hozták verseit, népszerűsége szinte a Petőfiével vetekedett. Csakhamar Nógrád vármegye aljegyzőjévé és táblabírájává választották. Beletartozott a Pilvax kávóházban tömörülő fiatal írók csoportjába, amelynek Petőfi volt a szellemi vezére. Ő is részt vállalt a szabadságharcban, s őrnagyi rangig vitte. Az összeomlás után büntetésként két esztendeig kellett szolgálnia az osztrák hadseregben. Az ötvenes évek elején került vissza Pestre, s nyomban nekifeküdt az írásnak. Népszerűsége még nagyobb lett, mint előtte, az ország népe Petőfi törekvéseinek folytatóját látta benne, s Lisznyai ki is aknázta ezt a helyzetet. Többször is bejárta az országot, s lobogó hajjal, díszes szűrben szavalta fellépései alkalmával patetikus verseit. Ezután már csak az irodalomnak s az irodalomból élt. Ma fejcsóválva olvassuk verseit, amelyekben ilyen strófákat találunk: "Legyen ón áldásom/ Csendes nyári eső:/ Hazám szent földére/ Üdvét permetező:/ Melynek minden csepje/ Örömgyöngy, vidámság/ Egyenest a mennyből/ Leolvadt boldogság..." Gyulai Pál nem volt jó véleménnyel róla, s Petőfi egyik legkirívóbb utánzójának tartotta Lisznyait: "Ő Petőfi fellépte előtt a nagyon eszményi, magas és patetikus költészetnek volt a híve s különösen szerette a dagályt, a szónoki dikció bizarr érthetetlenségeit, a cicomát és képtelen képeket. A népköltészetben is ugyanaz maradt, mi ott volt, csak tárgyait változtatta, mert a népies jött divatba." A túlhangsúlyozott líraiság, cifraság, dagályosság ellen Arany János is föllép, s hangsúlyozza, hogy a költészet "lírai ott is, hol nem kellene, a lírában pedig dalszerű ott is, hol nem kellene." Lisznyai egyébként kellemes, jószívű, barátokat kedvelő költő volt. Kedélyessége, bohém természete több anekdotának volt a forrása. Egy alkalommal, amikor Petőfivel váratlanul összetalálkozott, elragadtatásában így kiáltott föl: "Te eget eszel s isteneket hánysz!" Legnagyobb sikerét a Palóc dalok-kal és az Új palóc dalok-kal érte el. Mikszáth előtt ő volt az első palóc költő, aki palócosan is beszélt s így sok derűre adott alkalmat. Pénzügyeiről legendák keringtek. Ha pénzre tett szert, azonmód elmulatta, szétosztogatta barátai között. Jókai így örökítette meg Lisznyait: "Vékony, cingárlegónyke, hősi taglejtésekkel; bendegúzi méltóság az arcán; egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jacguemar-kesztyűvel (joakárd), de hozzá pitykés világoskék, deli vörös hajtókájú Viktória-dolmányban; másszor meg párizsi divat szerint kicsípve, de borzasán és 4 PALÓC KÖLTŐ A HÉT 11
