A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-12 / 46. szám
GONDOLKODÓ OLVASÓNAPLÓ Kisebbségi tudományosság? Lehet-e, érdemes-e kisebbségi körülmények között tiszta tudományos munkáról álmodozni? Egyáltalán: megvalósítható-e (tudjuk: nagyon is véges és behatárolt) lehetősegeink .közepette egy olyan tudományos kutató és feldolgozó tevékenység, amely miközben a helyi anyagból (legyen az néprajzi, történeti, szociológiai stb. jellegű) indul ki, európai szinten képes azt rendszerezni, s belőle a maga következtetéseit levonni, a szükséges általánosításokat megrajzolni? A kényelmesség persze azt mondatja velünk, hogy aligha, hiszen hiányoznak a nyugodt tudományos tevékenységet biztosító munkahelyek, a jó szakkönyvtárak — és nem utolsósorban! — az a megfelelő szakmai közeg, amely a kutató egyén megállapításait ellenőrzi és egyben újabbakra inspirálja. Mondom: a kényelem mondatja ezt velünk még akkor is, ha Európa szerencsésebb éghajlatú vidékein a tudományos munkák valóban ilyen körülmények között születnek (de hát tájainkon, végső soron, ez sosem volt így...). Aki arra rendezkedett be, hogy távol a tudományos központoktól, vidéken (vagy kisebbségi sorban; jó esetben ez egyre megy!) élje le életét, annak számolnia kell annak előnyeivel és hátrányaival is. Hátránya, hogy a megfelelő könyvtárakba, adattárakba, konzultációs helyekre el kell utazni. Es manapság már el is lehet utazni: Budapest, Pozsony, Bécs egy karnyújtásnyira van. Mindez Jung Károlynak már a múltkoriban is emlegetett új kötetei kapcsán jutott eszembe. O ugyanis lényegében hasonló körülmények között él mint mi, ám tudományos munkássága alapján ezt senki nem gondolná. O ugyanis nem röstell fölutazni Budapestre, Belgrádba egy-egy összehasonlító adatért, egy-egy szakkönyv megszerzéséért, elolvasásáért, kollégákkal való konzultációk kedvéért. Bizony talán "csak" ennyi az egész: "némi" áldozathozatallal már le is gyűrte a vidéki-kisebbségi sorból fakadó hátrányokat. Véle megszámlálhatatlan esetben "futottam" mar csak úgy össze Budapesten az utcán: hol az egyetem közelében, hol az Országos Széchenyi Könyvtárba menet, hol a Néprajzi Múzeum adattárában. Nagyon nehéz ezt leírni, de szlovákiai magyar néprajzos kollégával még soha nem találkoztam ilyen körülmények között. Ezt a véletlennek is betudhatná az ember, ha közben nem ismerné a produkciót és azt nem tudná összehasonlítani a Jung Károlyéval... És még valami: ő megvalósította azt, amiért már oly régen ágálok tájainkon. Tudniillik földrajzi helyzetünkből, nyelv- és kultúraismeretünkből adódóan egy sajátos, interetnikus kapcsolatok vizsgálatán alapuló tudományos irányzat létrehozását. A kisujjában van a délszláv népek folklórja, és azt magabiztosan hasonlítja össze, elemzi a vonatkozó helyi, majd egyetemes magyar anyaggal. Tehát: nem kell már semmit kitalálni: egyszerűen elég utánozni szerzőnket. Legalábbis megpróbálni... Talán az a mi bajunk, hogy túl sokat szervezkedünk, túl sokszor fogalmazunk meg programokat ahelyett, hogy a konkrét munkába mélyednénk bele. így volt ez már századunk első harmadában, a sarlósok idejében is: nagyszerű programokat fogalmaztak meg (ezekből kiolvashatóan többé-kevésbe jól képzetteknek is mondhatjuk őket), aztán azokból szinte semmit vagy legfeljebb töredékeket valósítottak meg. Ez lenne tán a mi örökségünk? A lokálpatriotizmus dicsérete Újdonsült komáromiként egy másik, jóval régebben betelepült komáromi, a keleti vegekből ideszakadt Mácza Mihály könyvét lapozgatom, és tanulom belőle a nagymúltú várost. A Madách Kiadó jóvoltából 1992-es évszámjelzéssel, ez év júliusában megjelent Komárom. Történelmi séták a városban című adatgazdag, rengeteg szép archív és színes fotóval (utóbbiak Bíró Béla munkái) kiegészített kötetről van szó. A tartalmas kiadványt olvasva az az érzése az embernek, hogy a városról mindent tudó szerzőnek mar a szépapja is komáromi polgár volt és családi hagyományként (is) tudja a rengeteg Nagy János: Ballada apró adatot: melyik házat mely család birtokolta és meddig, mikor építették át, ki volt az építőmester, ki bérelt benne üzlethelyiséget, ki nősült be a családba és szerezte meg az épület tulajdonjogát és így tovább... De nem: Mácza Mihály tudós aprólékossággal és szorgalommal régi kiadványok, levéltári adatok átböngészésével, a régi komáromiakkal való élénk kapcsolattartással (mondhatni: néprajzi kutatási módszerekkel, tehát kikérdezéssel) szedte össze információit: a konkrét adatoktól kezdve a történelmi pletykákkal bezárólag mindent. O a másik prototípusa a vidéki-kisebbségi sorban élő tudományos kutatónak: adataiból nem óhajt mélyenszántó következtetéseket levonni, nemzetközi tudományos elismertségre sem pályázik, de azt a közeget, amelyben él, jelen esetben Komáromot, hű krónikusként minden kis részletében ismeri. És ez a maga nemében vetekszik a Jung Károly kapcsán már bemutatott másik tudományos kutató típusával, hiszen minden szakkutató legfontosabb ismérve: az általa meghatározott szakterületből verhetetlen kell, hogy legyen. Mácza Mihály Komáromból az... Büszkék lehetnek a komáromiak, hogy van egy Mácza Mihályuk, és büszke lehet ra a szlovákiai magyarság is. Jung Károlyunk ugyan nincs, de el Komáromban egy történész, akitől egészséges lokálpatriotizmusával inspirált megbízható forrásismeretből, kutatási módszerből sokan leckét vehetnének. Mert nem az a jó lokálpatrióta, akinek már a szépapja is az adott településen született... És megint azok a példányszámok! Jó fél évtizeddel ezelőtt már keseregtem egy sort bizonyos néprajzi publikációk méltatlan alacsony példányszáma miatt. Akkor olyan vidéki (most már ki lehet mondani), félig-meddig szamizdat kiadványokról beszéltem, amelyek harminc-negyvenes példányszámban, Noé-korabeli technikával készültek. Ma már azt mondom: örüljünk neki, hogy az akkori körülmények között egyáltalán megjelen (het)tek. Napjainkban azonban más a helyzet: végső soron bármit közzé lehet tenni, csak pénz legyen rá. Nos, ez és a kereslet határozza meg hát a példányszámokat is. Gondolom én — naivan. Mácza Mihály szóbanforgó könyve 2300 példányban hagyta el a nyomdát, s mára gyakorlatilag elfogyott. Ez a tény s az, hogy Magyarországon egyáltalán nem terjesztették, a piackutatás hiányaira mutat rá. Ugyanis ha csak azt veszem, hogy Nyugat-Szlovákiában és az észak-dunántúli magyarországi megyékben terjesztve egy even belül a duplája is elkelt volna, akkr« talán már nyereséges is lehetett volna a vállalkozás... S ráadásul az efféle kiadványokat nem szabad a napilapok kategóriájába sorolni, hiszen még tíz esztendő múlva is kereshetik őket, s akkor is időszerűek lesznek. Ha tehát mondjuk tízezres példányszámban jelenteti meg a kiadó, akkor nem egy eleve hiánycikket termel, s talán meg ő is hasznot húz belőle. Az olvasókról már nem is beszélve... LISZKA JÓZSEF A HÉT 5
