A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
MINERVA A Sarki-Urál A távoli sarkvidéki expedíció gondolata akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor a Karakum-sivatagot járva perzselődtem a napon. Szerettem volna kipróbálni az ellenkezőjét is. Végül orosz barátaim üzenete döntötte el a dolgot, akik írásban közölték, hogy az 1992-es évtől megnyílt az út a külföldiek számára a Sarki-Urál felfedezéséhez. Kis csoportunk a két orosz kísérővel először Vorkutába indult, amely mintegy 120 kilométerrel a sarkkörön túl fekszik. A várost Sztálin parancsára alapították, miután gazdag feketeszén-lelőhelyekre leltek. A környéken máig is folyik a kitermelés. Itt létesítették a város alapításával egyidőben a gulágokat; a politikai foglyok rendkívül zord körülmények között építették fel az északi vasutat, és magát Vorkutát. A vonatból kitekintve máig láthatók a fabarakkok százai és az őket övező temetők. A levéltárak adatai több millió szerencsétlenről vallanak, akik embertelen viszonyok közepette itt pusztultak el. Vorkuta helyi népnyelven fagyos halált jelent. Az év 12 hónapját a hideg uralja. Július 20-át írunk: mínusz 7 fok van odakint, a hideg szél esőt fúj arcunkba. Nyomott hangulatunkat a helyi televízió stábja sem oszlatja el, amely rövid interjút készít velünk abból az alkalomból, hogy mi vagyunk az első külföldiek, akik gyalogszerrel elérték a sarkvidéken túli területeket. Ebben az időszakban kezdődik a rövid sarkvidéki nyár. Az átlaghőmérséklet 12 fok körül van, ez a fehér éjszakák ideje. Télen viszont, amikor beköszöntenek a sarki éjszakák, a hőmérséklet eléri a mínusz 60 fokot is, amelyet az erős szél és a hóviharok csak fokoznak. A Sarki-Urál területe megfelel Szlovákia területének. Közigazgatásilag a Komi Köztársasághoz tartozik. A Szejda—Labitnangi vasútvonal mentén húzódik a határ, és ez a terület északi és déli részre osztja. Keleten az Ob deltája határolja, nyugaton az Usza és Kara folyó, északon pedig a Kara-tenger. Jeleckij településen széliünk ki a vonatból, és mindjárt a tundrán találjuk magunkat. Ez az enyhén domborzatos táj, amely a tengerszint fölötti 1 métertől 250 méterig terjed, számtalan patakot, tavat, mocsarat és lápot rejt magában. Combmagasságig érő alacsony nyírek és szúrós fű takarja, amelyet csak néha szakítanak meg a mocsári boróka és a vörös áfonya szigetei. A tundra éghajlatának minden ember egyformán kiszolgáltatott — nincs hová menekülni a szél, az eső és a nap elől. A nedves talaj minden lépésünknél enyhén besüpped. Nem ritka, hogy combig süllyedünk a mocsárban, a gumi naiászcsizma sokszor bizony fölöslegesnek tűnik. Naponta patakok és folyóágak tucatjain vergődünk át, amelyeket 100 méter széles és két méter magas bozótos övez. Óvatosan haladunk előre, vigyázva, nehogy elsüllyedjünk a bűzös mocsarakban. A fűcsomó tetején egyensúlyozunk, és a fák ágaiba kapaszkodunk. A tundrán a legnagyobb veszélyt mégis a szúnyogok és a húsevő legyek jelentik. Milliónyi röpköd belőlük körülöttünk, és veszettül csípnek-marnak. A legyek még a szúnyogoknál is kellemetlenebbek, mivel a ruha alá is bemásznak; csípésük pedig apró, hosszú ideig vérző sebeket ejt a bőrön. A Sarki-Urál lakatlan föld. Nem vezet ide semmilyen út, nincsenek kempingek, sem turistaházak. Csupán az örök vándoréletre berendezkedett bennszülött emberek lakják — a vogulok, az osztjákok és a nyenyecek. Körülbelül négy méter magas csumiban, azaz bőrsátorokban laknak. A sátor közepén van a tűzhely. Hatalmas rénszarvascsordák szolgáltatják a táplálékot, amelyeket nyáron a tundrán legeltetnek. A tél közeledtével aztán a tundrától körülbelül ezer kilométerre délre fekvő tajgára hajtják őket. A csumit, a prémeket és a többi használati eszközt nyáron is szánon szállítják, amelyet két pár rénszarvas húz. A körülményekhez képest gyorsan közlekednek velük. A tundralakók halásznak és vadásznak is; a folyók és tavak vizei bővelkednek halakban. A tundra állatai közül élnek itt nyulak, rókák,- - íme rozsomákok, de medve, farkas, néhány rágcsálófaj és a vadkacsa is megtalálható. Utunk során hatszor találkoztunk a tundrán élő emberekkel. Kreol bőrűek, mongoloid vonásokkal — oroszul alig beszélnek. A gyerekek nem járnak iskolába, a fiúk nem vonulnak be katonának. Mindkét fél nagy megelégedésére virágzik a cserekereskedelem. A pénz nem nagyon érdekli őket, annál inkább az alkohol. Fél liter szeszért 15 kilogramm friss rénszarvashúst kaptunk a belsőségekkel együtt, ezek után már nem kellett csak a saját tartalékainkra és halfogásaink eredményére támaszkodnunk. A nyílt tundrán tartó, mintegy 16 kilométeres gyaloglás után utunkat egy völgykatlanon át folytatjuk. Balról az Engana-Pe, jobbról a Mani-Tanird gerince magasodik fölénk. A völgy után újabb, 25 kilométeres tundraszakasz következik, míg elérjük a hegyeket. Torkig vagyunk már a férgekkel, a nyirkos, nedves hideggel, ráadásul néhányszor alaposan meg is áztunk, ami az itteni éghajlati viszonyok mellett egyáltalán nem szívderítő. Legjobban az estének örülünk, amikor végre letehetjük harminckilós hátizsákjainkat, és elnyújtózhatunk a sátorban, meleg hálózsákjainkban. Ötnapi gyaloglás után elérkezünk a hegyekbe. Fönt, úgy 600 méterrel a tenger szintje fölött egy szép tengerszemre bukkanunk, amelyet a beléje futó firnmező (csonthó) táplál. Fölkapaszkodunk a hegygerincre, és a másik oldalon leereszkedve elérjük az Usza folyó kanyonját. Hatalmas erővel robajlott lefelé a víz, s az örvénylő habok láttán elfogott bennünket a félelem. A folyó partjait mintegy öt méter magasságban a firnjég párkányai szegélyezik. A folyó folyásával ellenkező irányban elérünk az Igan-nyeregbe; ez az Európát Ázsiától elválasztó földrajzi határ egyik pontja. Nem messze tőle megpillantottuk az igán gleccsert. 1800 méter hosszú, és az itt található kilencven uráli gleccser közül ez a második legnagyobb. A nyereg mentén folytatjuk tovább utunkat az ázsiai oldalon. A Chadata-tó partján táborozunk le, egész nap pihenünk és horgászunk. Sehol egy lélek. Az idő is felmelegedett, a nap melegen süt. A pihenő után ismét északra tartunk. A Bolsoje Scsucse-tó mentén haladunk előre, amely a Sarki-Urál legmélyebb tava (136 m), és egyben a leghosszabb is (12 km). A tó mellett elterülő sűrű bozót, a számtalan ér nagyon akadályozza az előrehaladást. A Scsucse-gleccsert elhagyva megmásztuk az azonos nevű, 1145 méter magas hegycsúcsot is. A kilátás mindnyájunkat lenyűgöz: végigfuttatva tekintetünket a négy égtáj felé, mindenütt hófödte csúcsokat és tavakat, tengerszemeket láthatunk (számuk állítólag 3327). A Scsucse után utolsó célunk a Netem-Pe, a Sarki-Urál legmagasabb csúcsa. Az 1363 méter magas "domb" nem látszik magasnak, de a sarkkörön túl sokkal nagyobb akadályt jelent egy ilyen vállakózás, mint a mi földrajzi szélességünkön. A Limbato-Jacha folyása mentén haladtunk előre. A kemény hó és a törmelékes sziklafal eléggé akadályozta az előrejutást. A meredek sziklafalat legyűrve végre feljutottunk a főgerincre. Vakítóan süt a nap. A csúcsról csodálatos kilátás nyílik erre a turisztikailag még fel nem tárt vidékre. 40 kilométerre északra a Konstantin masszívumát láthatjuk, a 2500 kilométer hosszú Urál utolsó földrajzi pontját. Mögötte még egy 100 kilométernyi tundraszakasz húzódik, amelynek partját már az Északi Jeges-tenger mossa. A hegyi túrára szánt 20 nap elmúlt, gyalogtúránkon mintegy 350 kilométert tettünk meg. Utunk során sok olyan emberrel találkoztunk, akit még nem fertőzött meg a civilizáció. Nem tudom, elvezet-e még ide egyszer a sorsom, de egyet biztosan tudok: a sarkkör zord és csodálatos világa örökre elvarázsolt. Összeállította: OROSZ MÁRTA Fotó: archívum
