A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
k OTT JÁRTUNK Mítosz és nemzettudat ATILLA — ISTEN KARDJA "Oltalmazzad NIMRUD büszke népét, ATILLA földjét, HUNNIÁT!" Vajon mit tehet egy lelkiismeretes kertész, ha szeretett növénye nem borul virágba, ahelyett alattomos gizgazok fonják körül a szárát, és gyökerét férgek rágják? Féregteleníti, átülteti, féltve-reménykedve nevelgeti... Vajon mit tehet egy tisztességes művészember, ha a "férgek" a nemzet "gyökerét" támadják meg, késleltetve ezzel a "virágba borulást"? Leás a gyökerekhez — életre kelti a mítoszt, a dicső /h/ősöket. Megpróbál féregteleníteni — kiirtani a belénk súlykolt torz történelemszemléletet. Átültet belénk egészséges gondolatokat, lelket melengető érzéseket. Azután várja az új tavaszt, a friss hajtásokat. Féltve-reménykedve:.. Eközben talán a saját hajdani slágere visszhangzik a fülében: "... A remény él még bennem. Oh, jöjj és segíts engem! Nehéz az út..." Igen, SZÖRÉNYI LEVENTE, nemzetünk egyik "kertésze" — néhány rokon lelkű alkotótársával együtt — a magyar édenkert kulcsát, a múlt felidézésével, történelmünkben keresi. Ezért tíz évvel az "István, a király" színpadra állítása után ismét híres történelmi személyt választott új rockoperája hőséül. Hogy miért éppen Atillát? Erről a zeneszerző így vall: "... nekünk, a Kárpát-medencében élőknek mégiscsak azok fontosak, akik itt szervezett életlehetőségeket hoztak létre, őriztek, aláhanyatlásaival is történelmi léptékű folyamatosságot mutatva fel a világnak: tehát ETELE, BAJÁN, ÁRPÁD, VAJK-ISTVÁN, IV. BÉLA, MÁTYÁS (az igazságos), hogy csak a kiugróbbakat említsük... így óhatatlanul tágabb keretekben kezd gondolkozni az, akinek ez a kérdés valamilyen oknál fogva fontos. Ha helyes úton jár, eljut ATILLÁ-hoz és "pozitív ellenzékéhez", AÉCIUSZ-hoz is. Ez már az a pálya, amelyen az imént felvázolt gondolatmenetet végig lehet futtatni, szellemi-cselekvési erőt merítve abból. Ez az erő pedig megszüli a végeredményt, esetünkben és zeneszerzői hivatásomban ez egy újabb színpadi művet jelent: ATILLA — ISTEN KARDJA..." íme, néhány gondolat művésztársai nyilatkozatából: LEZSÁK SÁNDOR (versek): "... Atilla drámai története a magyar küldetéstudat napsugarat fénylő forrásvidéke. Az európai jövendőt fölforgató történelmi léthelyzetben együtt az oly sokszor megismételt kelléktár: méregpohár, gyilkos kardvas, a belső tülekedők, a türelmetlenek idegbajos szédülete, a hideg számítók és a hatalmi gőg kitenyésztett áldozatai. Az európai méltóság ISTEÍN KAMMÄ ' ŐSBeÁMÓAWj? /, Slab*!»« ÉttínISft, í$$3, i bukásának történelmi évszaka ez. S tátoghat utána évszázadok illatos kórusa is, emberi hang nem jöhet a torkán. Ami megmaradt: Atillának, népének istenes próbatétele, emberi közösséget, életet szervező képessége, példázata. Küldetésünk bizonysága. A gyönyörű mítosz, amely most testet ölt, muzsikát zeng, és emberi hangon szól. Adjon erőt a nehéz napokban, hitet a cselekvésben!" NEMESKÜRTY ISTVÁN (szövegkönyv): "... Atilla történelmi személy, aki 430-tól fivérével, Budával, 445-től pedig egymaga uralkodott. Székhelye a mai Nagyalföldön, a Tisza—Maros szöge táján lehetett. 453-ban halt meg; kósza hírek szerint újdonsült felesége végzett vele, valószínűbb azonban, hogy nászéjszakáján agyvérzésben halt meg... Újabb kutatók szerint Atilla Európa egységének megteremtésére törekedett, és időnként együttműködött a Római Birodalom hadvezéreivel... Atilla jól szervezett hatalmas birodalmát személye tartotta egyben; halála után ez a talán Kínáig terjedő hatalom összeomlott. Fiai összevesztek az örökségen, egyikük, akit a magyar monda Csabának ismer, visszatért a Fekete-tenger északi partja körüli sztyeppékre. Innen származik az Árpád-kori magyarságnak az a nézete, mintha a magyarok a hunok távoli rokonaiként Atilla örökségét hódították volna vissza a honfoglaláskor. A magyar krónikások a XIX. századig Atillával kezdték a magyar történelmet. Az Atilla-mondakör a germán mítoszba éppúgy bekerült, mint például az izlandiba. A magyarságban legélénkebben a Csaba-monda és az Isten kardja-monda él. Eszerint egy pásztorfiú sántító-vérző lábú borját követve egy hegyével fölfelé álló kardot látott kinőni a földből. Ezt a kardot Atillának vitte, aki Isten kardjának vélte, és hatalma jelképeként fogta fel..." KOLTAY GÁBOR (rendező-producer): "...Átalakulóban levő világunkban, ebben a gyűlölködésre hajlamos közéletben nekünk, gyökereinket kereső embereknek 2 A HÉT
