A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
Múltunk, hitelünk és jövőnk összekapaszkodva hitet és bizakodást kell adnunk reményt vesztett társainknak, hogy együtt, a magyarságát felemelt fejjel büszkén vállaló, a múlt történéseiben eligazodó, szégyenlős megalázottságából kigyógyuló, a történelem folyamán oly gyakran bizonyított tehetségére, tudására építő, egyenrangú népe legyünk ennek a földrésznek... Szeretném, ha az Atilla — Isten kardja bemutatója új lendületet adna ehhez. Köszönet érte mindenkinek, aki segítségemre volt." Részünkről pedig köszönet a katartikus élményért, a mondanivaló és a látvány harmóniájáért! Hiszen már Atilla színrelépése előtt álmélkodhatott a néző, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad grandiózus, korhű díszletei láttán (VARGA MÁTYÁS munkája). E látványt több tucat színpompás jelmez (KEMENES FANNI munkája), százhúsz néptáncos, százötven honvéd és tíz lovas kaszkadőr lenyűgöző mozgáskompoziciója (koreográfia: DIÓSZEGI LÁSZLÓ), bámulatos lézerjáték (víziók, lézerlovasok) fokozta. Szörényi zenéjét és a Nemeskürty-szövegkönyv alapján megírt verseket megannyi tehetséges, népszerű előadó tolmácsolta. Közülük kiemelkedett a címszereplőt alakító VIKIDÁL GYULA játéka. (Őstehetségéről már meggyőzött a Rock Színház-beli Jean Valjean szerepében.) E darabban méltó társai voltak: KOVÁTS KRISZTA, NAGY FERÓ, VARGA MIKLÓS, VÉRTES ATTILA, SASVÁRI SÁNDOR, DEÁK BILL GYULA, BALOGH MÁRTON, KOVÁCS KATI, SEBESTYÉN MÁRTA (énekhang), KALAPÁCS JÓZSEF és a további szereplők. (A hazai színeket CSENDES LÁSZLÓ képviselte.) A rockopera átfogó elméje — rendezőproducere KOLTAY GÁBOR volt. Természetesen e tizenhat alkalommal bemutatott produkció (amelyet valószínűleg továbbiak követnek a Magyar Állami Operaházban, továbbá a film, lemez, kazetta és CD elkészítésében más alkotótársak is közreműködtek. A háromórás monstre előadás után elégedetten távozhattak a nézőtérről mindazok, akik a könnyed szórakoztató műfajokkal szemben előnyben részesítik a fajsúlyos, nemzethez szóló színházi előadásokat. A dalok hallatán úgy tűnt, hogy közülük nem válik ki az "István-dalok" némelyikéhez hasonló slágergyanús szerzemény. (Talán tévedek.) Fölöslegesnek tartok azonban bármiféle összehasonlítgatást a más társadalmi viszonyok közepette fogant korábbi Szörényi-rockoperával... Ami a leglényegesebb, hogy e mű hatására is elgondolkozhat/t/unk sorskérdóseinken, az egység és széthúzás aktuális problémáin, magyarságunk, valódi (!) történelmünk, kulturális-szellemi örökségünk vállalásán az anyaország határain kívül és belül. Mi, az Európai Házba tartó — gyakran tévesen-vétkesen idegen toliakkal ékeskedő, saját értékeinket pedig feledő — MAI MAGYAROK. Miskó Ildikó "Igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz!" A fenti — nem tudom honnan és kitől származó — idézet jutott eszembe, amikor Laco Zrubec rágalmait, hitelrontó megfogalmazásait, történelmi balfogásait és hazugságait olvastam a közelmúltban (Republika, Literárny týždenník, Život, Zmena) megjelent szlovák lapokban. Némi sejtelmem és elképzelésem van arról, hogy mi célból írja és jelenteti meg a magyarságot, de főként a szlovákiai magyarságot gyalázó cikkeit, csupán azt nem értem, hogy a józan főszerkesztők még nem unják ezt az egyhangú, mindig ugyanarról szóló, újat soha nem mondó írásokat. Laco Zrubec indítéka egyszerű: máshoz nem ért, és manapság Szlovákiában nagyszerű érzés "dísz-szlováknak" lenni, noha az a sejtelmem, hogy a művelt, történelmet ismerő szlovákság nem azonosul a hírhedt szerzővel egyívású, magukat történészeknek valló, harmadrendű publicistákkal. Pedig már ott tartottam, hogy túlteszem magam a szóban forgó tollnok és Roman Hofbauer "táblás" miniszter úr állításai felett, amelyek megcáfolhatatlan és megfeszített merevséggel vallják és állítják, hogy a magyarok ősei primitív, lovas-nomád népek voltak. De mód felett értettek ahhoz, hogy a szomszédos népeket, szlovákokat, románokat, horvátokat, szerbeket és németeket elmagyarosítsák. Mondom, nem óhajtottam foglalkozni a témával, önmagam és talán mások bosszantásával, de végeredményben a féligazságok, csúsztatások és hazugságokkal szembeni hallgatás a beleegyezés látszatát kelthetné, mivel azok gyorsabban terjednek, mint az igazság... Az ősmagyarok primitivizmusának, lovasnomád mivoltának oly formában való felemlegetése, mintha akkoriban itt már Hofbauer miniszter úr vonatai közlekedtek volna, nevetséges dolog. Ámde félre a tréfával, megkérdezem: elképzelhető-e, hogy névtelen sírokban porladó őseink, kik díszes nyeregkápákat, díszes fegyvereket, ivó- és evőedényeket készítettek és a kornak megfelelően ékes ruhákban pompáztak, olyannyira elmaradottak, primitívek lettek volna? László Gyula állítását idézem: "Ahol a leletek tanúsítása szerint oly magas fokon állott a kovács-, a nyereg-, az íjászmesterség vagy a csontfaragás, mint nálunk a honfoglalás korában, ott hasonló fokon kellett állnia a házkultúrának is." A nyelvi példákat vagy inkább azok célzatait sem értem elég világosan; ezek szerint az ősmagyarok, főként a mezőgazdaságra vonatkozó szavakat vették át a szlávoktól. A jövevényszavainkra vonatkozó passzusokat gyermekeink már az alapiskolákban megtanulják, soha nem tagadjuk! Laco Zrubec viszont mint leleplező titkot tárja elénk; állításai alapján nyugodtan mondhatná azt is, hogy ő találta fel a meleg vizet. Nem árt, ha tudjuk, hogy egyes átvett kifejezéseknek azóta nyelvünkben tíz más változata is keletkezett. De vannak szavaink, amelyek még a honfoglalás előtti korokban kerültek nyelvünkbe a törököktől, örményektől és más szomszédos nemzetektől, és ezek természetes módon beolvadtak anyanyelvűnkbe. Egyébként van egy nagy nemzet Európában, az angol. Ez a büszke és művelt nemzet soha nem szégyellte más nemzetektől átvett szavait, sőt az angolok még az "idegen szavak és kifejezések szótárát" sem ismerik, azaz a nyelvükben meghonosodott szavakat nem különítik el az "idegen" jelzővel, hanem azok egyenesen az angol nyelv szótárába, gyűjteményébe kerülnek. Mindezeket csupán azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy a nagy szlovák "nyelvőrökkel" és "nyelvvédőkkel" szemben nem félünk a jól bevált idegen szavaktól, akik például Nyitrán, a sajtóban támadják a lángossütőt, mivel ki merte írni bódéjára a "Lángoše" szót. Egyetlen mondat a cikkíró szövegéből: "Ak by si majiteľ stánku napísal hore podplamenníky, možno by ich navštívilo viacej zákazníkov." (Hevenyészett fordításban: Ha a tulajdonos a "Podplamenníky" [a lángos többes száma] szót írta volna fel, talán több vásárló látogatná meg.) Egyszerűen döbbenetes... Laco Zrubec kedvenc témája a magyar történelembe bevonult szlovákok határtalan felemlegetése. Szerinte színtiszta szlovák volt Lajos Kossuth (1802—1894), Sándor Petőfi- Petrovič. "Ellentmondásos, hogy S. Petőfi, alias Alexander Petrovič a szabadságharc idején fogságba esett, majd Szibériába került, ahol a postamester lányával egybekelt. Ott már szlovákul és oroszul írta verseit. A sírfelirata Alexander Petrovič..." — állítja Laco Zrubec olyan bizonysággal, mintha olvasta volna Alexander Petrovič szlovákul írt verseit, illetve látta volna sírfeliratát. Az utóbbiakat nem óhajtom részletezni, hiszen Petőfi sírjának kereséséről, kutatásáról, majd feltárásáról szóló ellentmondásos írások köteteket töltenek meg. A Zmena 39. számában megjelent cikkében olvasható gyalázkodó és ocsmányságokkal megtűzdelt kijelentései hangnemük miatt szinte idézhetetlenek. Azt állítani, hogy a második világháború után Dél-Szlovákiából a fasiszta elemeket hurcolták ki, olyan történelmi hazugság, amelyet komoly történész, aligha vetne papírra. De Laco Zrubec a lelkiismeretlenségben egészen addig merészkedik, hogy a reszlovakizáció idején a magyarok bizonygatták "szlovák" eredetüket. A kényszerhelyzetről, az erőszak alkalmazásáról, a fenyegettetettségről egyetlen szó sem esik... Sajnos a politikai hatalmi harcban sok olyan politikus hallatja szavát, aki a Laco Zrubecféle "díszszlovákokhoz" hasonlóan gondolkodik, vagy a tőlük való félelem, esetleg a nemzeti eszmék megnyargalása vezérli lépéseit. Igaz, a választások közelednek, és nem kizárt előrehozataluk eshetősége sem. A népért, a néppel, a Szlovákiáért, a szlovákságért hangoztatott fellengzős szavak még jól jöhetnek. Csakhogy Szlovákia egyre gyöngül, ipara és mezőgazdasága a csőd szélén áll, a gazdasági fellendülés csak alaptalan propaganda, sokan a felelős posztokon ölhetett kézzel várják a beígért csodát. Pedig már megtanulhatták volna, hogy csodák nincsenek. Az áltörténészek támogatására és hitelrontó írásaik közlésére szánt összegeket pedig hasznosabb célokra is fel lehetne használni. Motesiky Árpád A HÉT 3
