A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
EGTAJAK A városból kivezető országúton két ember és két ló ballagott csendesen. Az egyik ember kocsis volt; a csontos szürkén ült asszonyi módra, mert másképpen nagyon törte volna a fáradt pára gerinccsontja. A másik ember öreg, népfelkelő huszár volt, aki kötőfékszáron vezette sánta csatalovát, amelynek szörnyűségesen kidomborodtak a bordacsontjai. Az emberek pipázva hallgattak, a lovak beszélgettek. — Mi baja a jobb első lábadnak? — kérdezte a szürke a pejt. — Megsebesültem — mondja szerényen a pej. — Micsoda, hát harctéren is voltál? — Kolomeánál csapott a térdembe egy golyó; azóta nem bírok ránehezedni. — Hm — tűnődött a nagy szürke. — Ezzel a nagy bajuszúval voltál? — Ezzel. Együtt rohamoztuk a muszkát. Ő is kapott egy lándzsaszúrást az oldalába, de már kiheverte. Az embercsont hamar beforr. Alsóbbrendű állat. —A szürke halkan röhögött. — Hogy kerültél csatatérre? Nem tudtál szimulálni? — Sorkatonaló voltam a mozgósításkor muszáj volt mennem. Az igazat megvallva, a bánat is űzött; szerettem egy szép fekete kancát, de megcsalt a nyomorult. Ha veszni kell, hát vesszek egészen. De ez nem sikerült. Az ember gonosz, megdögleni nem hagy bennünket a magunk kedvére. Kórházba vittek, ápoltak. Pedig én nem akarok meggyógyulni. Inkább kitöröm a lábamat a legelső árokban, vagy elébe fekszem a vonatnak. Minek éljek így, megrokkanva? — Neked legalább megvan a mindennapi abrakod, de nézz rám: mi lett belőlem! Csupa csont és bőr vagyok. A gazdám, ez az undok fakereskedő, rám rakja az eget meg a földet; a lelkem majd kiszakad, hiába, húznom kell az igát, hajnaltól estig. Sokszor elszédülök, összerogyok, de életre vernek. A múltkor öngyilkos akartam lenni: bele akartam fojtani magamat a kötőfékembe, de észrevették, megkinoztak, s nem adtak ennem három napig. A sánta pej haragosan nyerített egyet: — Eh! Össze kellene esküdnünk, mint az orosz lovak csinálták. A nagy szürke homályos szeme felvillant: — Hogy esküdtek össze? — A katonalovak egy éjszaka összebeszéltek, hogy a legelső rohamkor valamennyien felbuknak, s leterítik hátukról a gonosz kozákokat. Meg is tették. Mind a kétezer lebukott, kétezer ember vagy nyakát szegte, vagy megsántult; kétezer ló pedig elszáguldott egy távoli erdőbe, s megalapították ott a szabad lovak első köztársaságát. A két ballagó ló hosszan hallgatott; tűnődtek az orosz lovak bátorságán. A két pipázó ember lógó fővel bízta magát lovára, mert az öreg népfelkelő huszárt is a lova vitte a fékszárnál fogva, nem fordítva. A kocsis pedig szunyókált az eleven, ringó hintó hátán. Kinn voltak már a sorompónál, ahol kettős vasút szegi át az országutat. A sorompót éppen lebocsátották, messziről már füstölt a vonat. A két ember észre sem vette, hogy az út el van zárva. A lovak lépést lassítottak, meg akarták várni a vonat elrobogását; de megállni nem mertek, a helyben járást utánozták csöndes unalommal. Egyszer a sánta pej fölveti fejét. — Te! — mondja halkan a társának. — Most itt volna a szabadulás órája. Csak akarni kellene. A szürke fülel: — Nem értem, mit beszélsz. — Ide hallgass! — suttogja a sánta pej, s orrát összedugja a szürkéével. — Látod: ott jön a vonat. Neked még jó a lábad, egy merész ugrás — odateremted ezt a buta kétlábút a sínvasra, a mozdony elébe. Én felhasználom a zavart, ez a nagybajuszú birtosan utánad iramlik, magamra hágy; tudom, mit kell tennem. Csak te csináld ügyesen. Mikor ott a fehér jelzőfánál lesz a mozdony, hirtelen kiugrani, rá a sínre; mikor az ember lent van, te megfordulsz és rohansz, amerre a szemed lát. — Hát te? — kérdezte szorongva a nagy szürke. — Velem ne törődj — mondta csöndesen a pej. A vonat már zúgott, zakatolt, okádta a füstöt. Már a föld is elkezdett rengeni. Rövid fütty vissant a levegőbe: vigyázz! A sínvasak szinte zengettek a közelgő erő rohamától. A távíródrótokon különös dalt dalolt a szél, vagy talán a villanyáram, a szikrába pattant gondolat. A két forradalmár ló hegyezett fülekkel figyelt. A kocsis szunyókált, a huszár pedig lassan káromkodott, amiért útját szegi egy civil vonat — neki, a katonának! A vonat itt van már. Egy pillanat, és eléri a fehér jelzőfát. A sánta pej irtózatos dühvei belemar a szürke vékonyába: rajta! A szürke fölvisít, megugrik, egyenest neki a sorompónak; a kocsis homloka belevágódik a gerendába, élettelenül zuhan a porba; a szürke neki a prüszkölő, ziháló mozdonynak. Egy reccsnés, egy roppanás — keresztülgázol rajta a vas szörnyeteg. Vértócsa omlik szét a síneken. Vészfütty, fékezés súrló zaja, de a vonat a maga lendületétől rohan tovább. A huszár egy nagyot ugrik, elordítja magát, s a kötőféket eldobva karjáról, szalad a földön elnyúlt kocsishoz. — Buta civil! — káromkodik dühében. — Buta szürke — röhögi a pej csöndesen —, látszik, nem voltál katonaló, nincs szemmértéked, nem tudod kiszámítani a távolságot. — Hej, csak ne volnék sánta! Búsan fölnyerített; a soha nem szabadulás reménytelenségével a messze rohanó vonat után. Luzsicza Árpád rajza
